A múlt felvillanó képei

Anyám a hokedlin ül a félhomályban, ölében az öcsém – szopik.  A hőség kint rekedt, itt bent csend van és hűvös. Állok a résnyire nyílt szobaajtóban és bámulok, irigykedve nézem az ölelő karokat, kirekesztve érzem magam.

Anyám mindig szalad, a dolga ezer, gyorsan sodorja a tésztát, sietve főz, és mindig mos, csak a görnyedt hátát látom a mosóteknő felett. Arra gondolok, mennyivel kevesebbet kellene dolgoznia, ha nem lennénk – azt hiszem, ha felnövök, nem megyek férjhez.

Anyám jókedvű, dalolva kapál, igaz mindig a három árvát énekli, nagyon szomorú dal, biztosan a nagyanyám miatt, akit már nem tudtam megismerni.

Anyám meszel, mérgesen kiabál, mert láb alatt vagyunk. Hullámos barna hajában fehér mészfoltok. Nézem, ahogy a meszesvödörbe mártja a meszelőt és ütemesen húzza le fel. Nekem nem lesz ennyi gyerekem, szegény mama, soha nem pihen.

Anyám átölelve megtart, kezében húsleves, lassan kanalazva etet, a láz ködén át nézem a munkától eldurvult kezét, de jó, hogy beteg vagyok, jó így ülni, védőn átkarolva.

Anyám sötét hajnalban kenyeret dagaszt, mire pirkad szakajtóba teszi, mire iskolába indulunk, viszi a pékhez kisüttetni. Iskolából jövet mi hozzuk haza az illatos barna kenyereket, a számban ropog a friss kenyér héja – íze örökre az emlékeim közé vésődik.

Anyám ül a kisszéken, előtte, egy lavórban, áztatott kukorica, lábával szorosan lefog egy libát, és ütemesen tömi. Ha megnövök, soha nem lesz libám, szegény liba, sajnálom.

Anyám nem ébreszt bennünket, vasárnap van, húsleves illata terjeng az egész házban, és a sülő liba zsírjának sercegése hallik. A számban összefut a nyál, már nem sajnálom a libát.

Anyám az ágyamnál áll a kórházban, sült libamájjal kínál, majd elmegy és megnézi az első unokáját.

Anyám boldog, ragyog az örömtől, szerencsés embernek érzi magát, megérhette a dédunokái születését.

Anyám sürög-forog, főz, mosogat, izzad, forró nyári vasárnap van, a búcsú napja, mind eljövünk ma. Zaj van és nyüzsgés, gyereksírás, anyám elfárad, de mosolyog, nem bánja a sok munkát.

Anyám zihálva lélegzik az intenzív osztály magas ágyában, szájában tubus, gépekre kötve, százhatvanas szívveréssel rohan a halálba, a szeme egy ijedt gyermeké.