Csend

Járni kéne egyet, mielőtt lemegy a nap, a sok üléstől elgémberedtem. Már jön a kikelet, a cinegék egymással versenyre kelve hívják a tavaszt.  A pacsirta dala is ide hallik a mezőről, a gerlék topogva búgnak. Kimozdulok egy kicsit, hosszú az este, még hosszabb az éjszaka. Becsukom a tyúkokat, már biztosan beültek, megsimogatom a Kócos fejét és behívom a cilákat vacsorázni – motyorogta.

Ezzel szép lassan felállt az ablak elé tolt kis hokedliről és a botra támaszkodva kibotorkált a kihalt udvarra. A tyúkok elültek, Kócos az ólja mélyén szundikált, a macskák, ki tudja merre kóricáltak el. Lassan, hajlott hátát bottal megtámasztva megállt az udvar közepén, körbetekintett ezen az elhagyatott portán. Régóta nem voltak már szomszédjai, kihaltak. Ide nem költözik senki, eldugott csepp kis falu ez, messze a vasúttól, egyáltalán minden úttól, itt csak a sár van már otthon, elveszi a gyaloglástól a kedvét az emberlányának. Háború idején még az oroszok is elkerülték, olyan eldugott, rá sem leltek. Kócos boldogan táncolt gazdaasszonya előtt, kicsikarva egy - egy simogatást, vakarászást. Ő is unatkozott, a macskák nem álltak vele szóba. Elvánszorgott a tyúkólig és betette az ajtót. Nézte a károgó varjúkat, na, amíg ezek itt vannak, addig nem lesz tavasz – gondolta. Elcsoszogott a fáskamráig, és egy kis kosarat megrakott fával, ez kell a reggeli begyújtáshoz. Reggelre úgy berozsdásodik a vállam, a lábam, nehezebb akkor mozogni – motyogta maga elé.

Az ajtó előtt békésen ültek a macskák, őt várták, és persze a vacsorát. Beérve a konyhába kihúzta az asztal alól a tányérjukat, egy kis sovány tejbe áztatott kenyérhéjat öntött bele. Maga is leült, keresztet vetett, majd nekilátott a vacsorának, kenyér bele egy bögre sovány tejjel, kivétel nélkül, minden este. Már nem is emlékszik arra, mikor evett mást. Ilyenkor mindig megjelent előtte a régmúlt hangos konyhája, a gőzölgő ételek a tűzhelyen, sült hurka illata, nevetések, hangos gyerekkacaj, a férje hangját is hallja ilyenkor. Nem volt kihalt a falu. A téli disznóvágások nyüzsgő hajnala, orrában érezte a pörzsöléstől égett bőrke szagát. A nyár, az aratás, a cséplés nehéz munkája, mégis boldog érzés melege önti el, ha rágondol. Karácsonynak éjjelén a szomszéd falu templomába mentek családostól az éjféli misére. De szép volt. Most csak itthon imádkozik, minden este, már nem magáért, azért a sok fiatalért, akik előtt még ott az élet. Magáért már minek, a Jóisten elfelejtette, itt hagyta, pedig már nem öröm az élet, csak van ebben a világban, néhány állatnak van csak hasznára. A zajos világ folyása messze került tőle, csak magában él, rózsafüzét morzsolva, a halált várva, ül a kis hokedlin az ablak előtt, itt az emlékei között, elfeledve egy elhagyott kis falucskában. 

Fotó: Mohos Zsófia