Vagyok, aki
vagyok, a Föld egy balga teremtménye, aki néha, röpke ideig azt hiszi övé a
világ, pedig ha a végtelen univerzumban, a számunkra otthont adó planéta egy
porszem csupán, akkor én ennek a porszemnek a sok milliomodik része vagyok
talán.
Néha úgy éreztem valóban enyém a világ, és
nincs akadály. Néha úgy ébredek, mint egy vénember, aki hallja a temetése
szomorú muzsikáját. Néha ha az unokáimmal játszom, én vagyok a szerencse fia,
mert egészségben megérhettem ezt. Néha olyan vagyok, mint a marionett bábú,
ezer felé rángatnak, hagyom. Ha rám zúdul a bajok serege, nyom a megoldások
súlya, átkozódó boszorkánynak érzem magam. Olykor, ha bántások marnak, rég
halott anyámra gondolok, gyenge gyermeké válok. Ha tavasz közelit, a szelíd
kikeleti szellő megfiatalít, öreg testemnek fiatalító elixíre lesz, ám az ősz
fénytelen napjai elviszik minden ajándékom.
Már mindent megéltem, sok minden voltam életem során, csak egy szerep
hiányzik, melyre senki sem vágyik, a vénségé, de ezt sem játszhatja el
mindenki, lehet, hogy én sem.
Hogy ki
vagyok? Csak egy ember vagyok a sok közül, semmi más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése