Kedvenc költőmtől

Kardos M. Zsöte: Füstjelek

Veled indultam.
Akkor még virágok nyíltak
ruhám selymén,
harmattá fürdött az éjszaka,
és álommá a nappal,
csókok suhantak a reggeli kenyéren,
lelkem nem maradt éhen soha.
Most meztelen ágyamra fekszik a hó,
szél süvít lantod helyén,
fűtött kályhám mellett fázom,
magamban vagyok töredék,
tested idegen életekben nyílik,
illatodat sem hozzák felém.
Könnyeim mosták feslett ingedet,
ne keljél útra ilyen tisztán,
maradj velem kértelek,
porodat hurcolja messzi
homályba, felőröl a végtelen.
De te makacsul éltél és haltál.
Most minden csokor jégvirág.
Szeretnek ott nem múló fénnyel,
ahogy én tettem öledbe napjaim?
Mért hagytál engem gödreimben,
fél szívvel csak félig élni itt?
Látod, a hiány fel nem
száradó tócsáiban kuporgok,
hívő és hitetlen lettem.
Gyászszalagot fonó fekete
tollú varjakat szeretek,
kérdések keringenek rekedt,
száraz ágra akadt kiürült fészekben,
választ nem költhet idegen madár.
Nedves álmaimban félelem a szabadság,
átokként kísér az utolsó áldás,
mégis mennem kell,
oda ahol az utak váltak.
Öreg lámpásomból oson a láng,
füstjelekkel üzen hamuba hűlt magány.