Az ébredés
A reggeli
napfény nem vidított fel senkit, a madarak tolakodó kíváncsisága sem váltott ki
nevetést senkiből. Dávid morcosan dugta ki a fejét a fénybe, Helén fel sem kelt.
A fiú egyedül rúgta a port a sziklákig, még a madarak is csodálkozó
engedékenységgel tűrték a tojásrablást. Várt valami csodára, váratlan
eseményre, akármire, csak ez az áldatlan állapot változzon. Szíve szerint a lány vetélésének örült volna
a legjobban. Rettegett a gyermektől, a
születéstől, hisz fogalmuk sem volt a velejáró teendőkről, de ha lett is volna,
itt nem voltak meg hozzá a feltételek. Se meleg víz, se egy lepedő, egy
átkozott kés sincs, amivel elvágnák a köldökzsinórt. Nincsenek ruhák, nincs
pelenka, ha elapadna az anyatej nincs mivel pótolni. Ha megbetegedne, fogalmuk
sem lenne a teendőkről. Ha mégis, és valami csoda folytán sikerülne felnevelni,
akkor a boldogtalanság és a magány lenne az öröksége.
Csak nézett
maga elé, minden porcikája a halál ellen tiltakozott, várt egy jelre, a lányra,
hogy elinduljon, és akkor követi, nem hagyja elmenni egyedül. Együtt jöttek, a
halálba is együtt mennek. Nekik ez lett megírva a sors könyvében.
Kiűzettünk a
földi paradicsomból, egy idegen világba, ahol vergődünk, mint parton a
hal. Próba? Milyen próba ez, ahol
nincsenek eszközeink a megtelepedéshez. Nincs semmink, ami eligazítana, az
évezredek, a civilizált világ elsorvasztott minden alapvető képességet az életben
maradáshoz bennünk. Mi is elmegyünk a halálba a többi szerencsétlen után.
Egyszer majd valamikor, talán egy millió év evolúciója során, itt is kifejlődik
az ember, és sok-sok ezer év után képes lesz majd a maga civilizációját
létrehozni, szép lassan. Ők majd képesek
lesznek itt élni, de nekünk az idegeneknek halni kell, mert visszafejlődni már
mi soha nem tudunk. Szeme a messzeségbe tévedt, minden, amit látott,
riasztotta, már tudta, hogy hiába igyekszik, ez a világ számára
elfogadhatatlan.
Helén semmit
sem érzékelt a fiú vívódásaiból, befelé fordult, lélekben is. Feküdt naphosszat
a hálóhelyükön, a félhomályban és otthon járt gondolatban, ha ébren volt,
álmában, ha aludt. Nem is akart felébredni, ebbe a világba. A baba sem foglalkoztatta, úgy tett, mintha
nem lenne, mert ha rá gondolt, iszonyatos lelki fájdalmat érzett. Gyűlölte és
gyilkosnak érezte magát. Lelkierőt gyűjtött, hogy képes legyen a tettre, mely
ellen még tiltakozott a teste. A halál eddig egy távoli valami volt, és nem
foglalkoztatta. Szeretett volna örökre elaludni és ezzel minden megoldódna.
Ekkor Dávidra gondolt, fájt itt hagyni, szegény mi lesz vele ebben a nagy
magányban. Együtt kell megtenni, csak az
a zuhanás ne lenne, attól félt, a mélységtől is, mert látja maga előtt a
fortyogó vörös lávát. Össze kell szednie magát, minden erejét. Meg kell tenni.
Istenem, mikor lesz hozzá elég erőm! Ó Istenem!
A napok
teltek, Helén csak feküdt. Dávid könyörgött, hogy igyon, vagy egyen egy pár
falatot, de a lány felé sem fordult. Megpróbálta erővel megitatni, de nem
sikerült. Ült a lány mellett és nézte
haldoklását. Egy reggel merev
tekintettel bámulta a falat, a teste hideg volt.
Dávid
kirohant, lerogyott a földre és keservesen zokogott. Napokig sírt, és amikor
már nem volt könnye elindult. Átmászott
a sziklás hegyen, a szakadék szélére ért, körülnézett. Milyen szép ez a bolygó,
és gazdag. Ha egyszer emberlakta lesz, csodálatos világot fognak itt teremteni,
azonban néhány ezer év után ezt is szemétdombbá fogják tenni, mint a Földet.
A lányra
gondolt, akinek a csontjai örökre itt őrzi majd az emléküket. A próba nem
sikerült, mert eleve kudarcra volt ítélve.
Becsukta a szemét és a mélybe vetette magát.
Hatalmas
rúgással ébredt fel, hajnalodott. A vihar elvonult, csend volt és félhomály.
Helénre nézett, békésen szuszogott mellette. Hihetetlen boldogságot és örömet
érzett. Leosont a földszintre vizet inni, a folyóson megállt, a tekintete a vén
tükröt kereste, az a helyén állt. A nappaliban Helén mamája halkan hortyogott,
úgy aludt el felöltözve a kanapén. A z
asztalon újság, Vastagon szedett főcím az elején, elindult az első űrhajó a
Marsra, nyolc emberrel a fedélzetén, akik már soha nem térhetnek vissza Földre.
Kétezer-harminc, július havának utolsó vasárnapjára virradt meg a nap azon a
reggelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése