Semmi nem
tart örökké
A napok
gyorsan szaladtak, és ők boldogok voltak. Dávid csodálkozott, mert valójában
nem merte hinni, hogy a szavai ilyen változást hoznak az itteni életükben. A
naplóhelyiség falát szép simára csiszolták, de semmi érdemleges nem történt a
kígyómarás óta, amit feljegyezhettek volna. Megtanította Helént a
naptárvezetésre, és megosztották ezt a tennivalót is. Addig járták a környék
hegyeit, míg rá nem leltek a fekete kövekre, melyből annyit hoztak el, hogy
jutott a rajzolgatáshoz is. Rájöttek,
hogy vizes levelekkel ledörzsölhetik, mint a tábláról a krétát, és rajzolhatnak
újat. Nagyon elszórakoztatta őket ez a tevékenység, főleg amikor egymást
rajzolták le. Dávid nagyot nevetett, mert tükör híján nem látta csak a patak
vizében, hosszú hajjal és szakállasan magát. Helén pedig nem hitte el, hogy
olyan sovány, amilyennek a fiú lerajzolja. A számítógép, az írás, olvasás
nagyon hiányzott, ezt megpróbálták pótolni meséléssel, esténként, felváltva
mondtak egymásnak kitalált történeteket, ezeken nagyokat nevettek.
Bejárták a
környéket, és tervezgettek egy messzi utat is, de ettől azért tartottak, így
hát halogatták. Hetente többször elmentek arra a helyre, ahol meghúzták magukat
az első éjszakán, amikor erre az átkozott földre értek. Reménykedtek, hogy
egyszer ők is találnak itt egy ijedt emberpárt, akiken segíteniük kell. Az öreg
szakállas halála után nagyon hiányzott már más emberek társasága, de minden
egyes alkalommal csalódottan bandukoltak hazafelé.
Mióta erre a
planétára kerültek, mindkettejüknek gondja volt az emésztésével, sűrűn futtatta
meg őket a hasmenés. Hiányzott a kenyérféle, keksz, és a csokoládé. Helén
sokszor főzött hangosan, de a fiú elhallgattatta, mert kínzó vágyat érzett ezen
ételek után. Egy alkalommal különös bokrot találtak, tele volt dió nagyságú,
hosszúkás termésfélével, aminek papírszerű sárga héja alatt zsemleszínű kicsit
a mandulára emlékeztető ízű mag volt. Félve kóstolgatták, de annyira ízletesnek
érezték, hogy többet is elrágcsáltak.
Csodák csodája, nem hajtotta meg őket, mindennap visszamentek és egyre
többet ettek belőle, úgy érezték, hogy ez pótolja a kenyeret.
- Látod
Helén, az embernek a kisdolgok is adhatnak örömet.
- Hát, ha
jól belegondolok, nem is volt az-az állandó hasmenés olyan kis dolog. Akár el
is vihetett volna bennünket egy idő után. Nézz magunkra, csont soványak
vagyunk. Lehet, hogy most szedünk magunkra néhány kilót, ha ugyan le nem járjuk
az állandó csavargással.
- Itt mi
soha nem hízunk el, mert olyan ételeket eszünk, és annyit jövünk, megyünk, hogy
ha dupla ennyit ennénk is kevés lenne. Én örökké éhes vagyok. Na, induljunk is,
mert sarut kell eszkábálnunk a lábunkra, jön a hideg idő.
Szerszám és
kés híján a sarukészítés, és minden egyéb tevékenység nagyon nehézkesen ment,
borzasztóan kezdetleges volt minden tárgy, amit összetákoltak, de fogalmuk sem
volt, hogyan készíthetnének szerszámokat. Dávid szerint a földi ősemberek,
hozzájuk képest technikai zsenik voltak a maguk korában. Ez van, mondogatta és lemondóan legyintett.
Hamar eltelt
a két hónapos nyár, jött a hűvös hónap, a szakadó esőivel, viharaival, orkán
erősségű szeleivel. Néha napokat töltöttek bent, mert féltek a hideg esőtől,
nem hiányzott nekik a betegség. Ám Helént valami titokzatos gyomorrontás
gyötörte, reggelenként hányt, voltak napok, hogy fel sem kelt, de olyan volt az
idő, hogy nem szívesen mentek el a mandulafához sem, mert azt gondolták, hogy a
hiánya miatt tért vissza a gyomorbántalma. Dávid észrevette, hogy megváltozott
a lány hangulata, nagyokat hallgat, és nem nevetgél annyit. Egy reggeli
rosszullét után megkérdezte a lányt, hogy észrevehető e, a korai
terhesség. A lány fölpattant és szinte
rikácsolva tagadta.
- Nem
lehetek terhes! Mióta itt vagyunk még vérzésem sem volt, gondolom ettől a
rohadt helytől nincs az sem. A nélkül pedig nincs gyerek, ha az vagyok, akkor a
lávatóhoz vezető út lesz az utolsó utam itt, én ide gyereket nem szülök, elég
nekünk a magunk nyomorúsága – ordította minden ízében reszketve.
Dávidnak
folytak a könnyei, mert érezte, hogy baj van, nagyon nagy baj, de nem szólt
semmit, csak átölelte a lányt. Most már mindketten sírtak egymást szorítva.
Elszállt a csalóka remény, mely azt sugallta, hogy most már minden rendben,
boldog idők jönnek, és ez örökké tart.
Vége lett a
gondtalan örömöknek, Dávid a lányt figyelte, Helén önmagát. Mire megjött újra a
jó idő, már mindketten biztosak voltak abban, hogy hárman vannak. A lány magába
fordult, néha egész nap aludt, minden olyan lett, mint régen, szinte
elviselhetetlen. Dávid tudta, hogy itt a vég, ő is belátta, hogy ide nem szabad
gyereket szülni. Bűnös vagyok, gondolta, amiért így tönkretette a törékeny
boldogságukat. Esténként magányosan ült a tűz mellett, mert a lány már csak
testi valójában volt jelen, sajgott a lelke, eddig még sohasem fájt ennyire a
számkivetettség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése