Az ember addig él, míg a sírjára virágot tesz egy emlékező kéz, míg a barátok viccelődve említik a nevét, míg az unokái, kik nem ismervén, csodálkozva nézegetik az ifjút, egy fakult, régi fényképén. Kár, hogy 

annyira siettél, ma a hatvannyolcadikon csendült volna a poharunk.

Kardos M. Zsöte:  A múlt nem múlik


Mi viszi szívem az megunt had,
hajlítja lelkem köré forog,
szurkos roncsolt szóval nem áltat,
fülemben akár vad üst dobog.
 A múlt nem múlik, velem marad.
 
Van, ami old kételyt és szabad
szellemmel teremthet más rendet.
Zátonyra akadt hajóm halad,
hullámzó vizeken nyit teret.
A múlt nem múlik, velem marad.
 
A láng felnyúlhat még a magas
hegyek fölé elérve eget,
hevétől sötét felleg szakad,
mozdulni tovább nem lehet rest.
A múlt nem múlik, velem marad.
 
Mint erdő mélyén megbúvó vadat,
akit zord fagy fázva kényszerít,
nem lelhet nyugtot lágy lomb alatt,
úgy várom enyhülés fényeit.
A múlt nem múlik, velem marad.
 
Az út végül föld alá halad,
nyű leli fészkét szörnyű sebben,
gyertya lobban és gyászkönny fakad,
glóriát érlel földelt tetem.
A múlt nem múlik, velem marad.

Menekülés a végtelenbe

„ Ha elképzeled, hogy ez az utolsó napod, azonnal rájössz, mi a fontos, és mi nem „ Liz Babbs

— Apa! Nagyon fáj a lábam, adj gyógyszert!

— Nem tudok kisfiam, már minden gyógyszer elfogyott.

— Ha az élelmünk is elfogy, éhen halunk?

— Igen kisfiam, de akkor egy szép álomba merülünk, és nem érzünk semmit. Ezt megígérem neked!

Bernard a Noé bárkája űrhajó utolsó gyermeke már nem tudott járni a csont és izomgyengeségtől, az idő nagy részében aludt, mint most is. Donald, az apja örült ennek, tehetetlenségében, a gyermeke kínjait látva folyton gyötrődött. Egy éve indultak el a pusztuló Földről feleségével, a kicsi Bernarddal, és sok más önkéntes társukkal erre az útra, abban a hitben, hogy fiúk számára lesz remény az életre. Mindannyian alkalmasnak bizonyultak egy emberi civilizációt mentő űrutazásra, mind lelkileg, mind testileg. Féléves űrutazás után landoltak volna a Marson, és már rég a kolónián lehetnének, ha nem történik meg ez a végzetes baleset, ez az ismeretlen okból megtörtént pályamódosítás. Egy év telt el az indulás óta, és rajtuk kívül, már mindenki halott. Ki betegségben pusztult el, ki önkezével vetett véget az életének, amikor már végleg megbizonyosodtak arról, hogy a semmibe menekülnek. Donald, bár már erősen legyengült, nem tudta itt hagyni a fiát, de a közös öngyilkossághoz sem volt még elég ereje, képtelen volt megölni Bernardot. Az utazás előtt, még a Földön, ahol már régóta csak a halál aratott, mindig azt kívánta, hogy a szülő ne élje túl a gyermekét soha. Itt, csak annyit akar elérni, hogy ne kelljen élve magára hagyni ezt a beteg gyermeket, de ezt nagyon nehezen lesz képes megtenni. Már csak, néhány hétre való élelmük van, és fogalma sincs, meddig lesz még oxigénjük, és meddig lesz még ilyen komfortos az űrhajó.

Az életnek, melyért képesek voltak elindulni az ismeretlenbe, melynek akkora értéke volt, hogy vállalták az utazás minden kockázatát, az életnek, most nincs semmi értéke. Akkor még volt remény, volt jövőkép, a menekülés volt maga az élet, a maradás maga a szörnyű és lassú halál, mégis a megmaradt emberek többsége az utóbbit választotta, annak ellenére is, hogy megfeleltek az utazás követelményeinek.

Eszébe jutott a gyermekkora, az utolsó boldog idő, bár már akkor is sok baj volt, háborúk, éhínség, katasztrófák, gyerekként ezt valahogy nem érzékelte, nem vette észre, csak a saját gyermeki világában élt. Akkor még volt mit enni, a még ma is érzi szájában a mama almás pitéjének mennyei ízét és mámorító illatát. Igen, mielőtt meghalunk, erről fogok mesélni Bernardnak, a felhőtlen gyermekkoromról, a gőzölgő levesről, a csodás hideg fagylaltról, ha már számára nem adatott meg a megismerésük. Ne múljon úgy el az élete, hogy nem is tudja, hogy miként kell igazán élni egy gyereknek, és hogy milyen érzés a hideg fagyit nyalni a forró nyárban.

Bár az álmaink már akkoriban is inkább képzelgések voltak, és nem lehetőségek, mégis optimistán néztünk a jövőnk elé. A Marsra menekülés, sem a biztos élet reménye volt, hiszen a kolóniákon még ma is pionír élet folyik, a maga rettenetes nehézségeivel, kudarcaival együtt.  Az egész cseppnyi emberi közösséget elsöpörheti egy iszonyú marsi vihar, és ezzel véget is ér az emberiség fennmaradásának minden lehetősége. Persze lehetnék, talán derűlátóbb is, de az a tapasztalatom, ha a rossz bekövetkezhet, akkor az be is következik. Igen, ez a mi esetünkben is igaz lett, mert benne volt a pakliban, hogy meghibásodik a számítógép, és vele együtt a navigációs program is, és az is, hogy a Földről képtelek legyenek korrigálni a hibát, hát mind a három bekövetkezett, és mi suhanunk a semmibe. Egyszer lehet, hogy a Noé bárkája nekiütközik egy elszabadult aszteroidának, vagy az örökkön örökké létező energia elviszi a Jupiterig, és a folyton örvénylő gáz halmazában elmerülve, felrobban, de a harmadik variáció, az ami a legvalószínűbbnek tűnik, hogy örök vándorként kering majd a világűrben, benne tizenkét fagyott emberi hullával, az emberiség maradványaival. Azé az emberiségé, mely egykoron a tudásával magasra hágott, már-már azt gondolta, hogy a világ ura, azt hitte csak az övé a Föld, és közben kipusztította mindazt, ami őt szolgálta, és végül letörött az a faág, amit maga alatt vágott. Sikerült elpusztítania önmagát, majdnem, de annak a maroknyi embernek az élete a Marson, bizony nagyon törékeny, a remény, hogy élhető bolygóvá teszik, még sokáig csak az marad.

Milyen nevetségesen gyáva, szar alak vagyok, itt ülök a haldokló fiammal, a tönkrement életemmel vágtatunk a semmibe és képtelen vagyok egy egyszerű kis tűt belénk szúrni, mely megment minket a szenvedéstől. Soha nem hittem semmiben, ami a halál után várhat az emberfiára, semmi olyanba, ami sok ember szerint lehetséges lenne, csak abban hittem, hogy a gyerekeinkben élünk tovább, most már nincs semmi értelme ennek sem, csak üres maszlag.

Az igazság az, hogy már soha nem tudok semmiféle jövőt biztosítani a gyerekemnek, meg kell tennem, azt, ami ellen minden porcikám tiltakozik, pedig nem halogathatom, mert bármi előfordulhat, még tiszta az elmém, ha elborul, hosszú szenvedés vár ránk. Ezt nem akarhatom, de még várok egy napot, még elmesélem neki, milyen is az igazi gyermekkor, mely nekem még megadatott.

— Apa mesélj még! Ez volt a legjobb mese, a többi meg sem közelíti. Na, jó, pihenek egy kicsit, de utána tovább mesélsz ugye.

— Tovább mesélek igen, én már csak neked mesélhetek, hát nem hagyom abba sohasem. Aludj kisfiam, pihenj egy kicsit.

A tűszúrásra Bernard kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte — mégis van gyógyszered apa?

— Még maradt egy kisfiam, aludj csak tovább.

Háború idején

Végre vége a rezidens időnek is, gondolta Norman, és kitörő örömmel, kettesével szedte az Alder Hey kórház kopott lépcsőit felfelé. Végre ezt is elértem, kineveztek a fertőző betegségek osztályára infektológusnak – nyugtázta magában.  Kis félelemmel a kezdés miatt, de boldogan indult neki a napnak. Ám a beilleszkedésre, a kollégái megismerésre nem sok ideje jutott, a munka itt temérdek volt. minden automatikusan, szinte észrevétlenül történt. Rengeteget túlórázott, mert ez idő tájt folytonosan újabb és újabb vírusfertőzések ütötték fel a fejüket az országban. Azért annyi ideje akadt, hogy észrevegye a csinos Kathrine-t, akin minden férfikollégája szívesen legeltette a szemét. Nem telt el sok idő és a kevéske szabad idejüket már együtt töltötték.  Fél év múlva  ki is tűzték az esküvőjük idejét. Brian, Norman apja boldog volt, mert reménykedett egy ifjú örökösben, egy Rhode unokában. Az esküvő 2331 forró nyarán - a rossz körülmények miatt - szűk családi körben, és gyorsan lezajlott.

Norman és ifjú felesége beköltözött Dag nagypapa üresen álló házába, közel, Liverpool hatalmas kikötőjéhez.  A következő évben súlyos influenzajárvány tör ki egész Európában, egy új influenzavírus mutáns fertőz, az emberek nem védettek ellene, és sokuknál lép fel szövődmény, súlyos agyvelőgyulladás. Szinte csak aludni jártak haza, mindketten fáradtak voltak, de annyi volt a beteg, hogy még gondolni sem mertek szabadságra. Egy este Kathrine a vacsoránál, feltett egy, ifjú házasoknál igencsak furcsának tűnő kérdést.

— Mi gondolsz az örökbefogadásról Norman?

— Azt, hogy jó dolog, bár nagyon ritka az örökbe adható gyerek manapság. Hiszen alig születnek gyerekek. Remélem nekünk lesz saját gyerekünk.

— Biztosan nem tudhatjuk, igaz orvosnál sem voltunk, de eddig nem estem teherbe még. Van az osztályomon egy fiatalasszony, influenzás, de sajnos már szövődményes, a férje a múlt héten hunyt el agyhártyagyulladásban. Nincsenek rokonaik, de van egy négy hónapos kisfia, és arra kért keressek számára megfelelő örökbefogadó házaspárt, ha netán vele is végezne a járvány. Én arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk.

— Meggondolandó! Bár ettől még lehet sajátunk is. Merre van a gyerek?

— Itt a kórház csecsemő osztályán. Én már láttam, videót készítettem róla és átküldtem az anyjának. Ha jobban van, csak azt nézi.

— Reménykedjünk, hogy rendbe jön az anyja, de én nem vagyok ellene az örökbefogadásnak.

2333 nyarán Norman bejelentette a szüleinek, hogy adoptálják egy fiatal házaspár öt hónapos kisfiát, mert mindkettőjüket elvitte a járvány. Brian nem örült, de elfogadta a fiuk döntését, Kathrine szüleinek már volt két unokája, mégis nagyon csodálkoztak, hiszen lehet még sajátotok is, vagy mégsem, kérdezték félve. Erre a lány csak annyit mondott – nem baj, ha sajátunk is születik. A kisfiúnak Dag nevet adták, Norman nagyapja után.

2350-s években újra visszaváltozott az időjárás, és ismét csak két évszak lett, egy forró, száraz nyár, és egy enyhe kissé csapadékosabb tél. Európa déli része ismét sivatagosodott, a növények, az erdők pusztultak. Szinte megszűnt a mezőgazdasági termelés. Az élelmiszert ismét csak kártyára adták.

A világ többi részén a vízhiány miatt háborúk törtek ki, éhínség tizedelte a lakosságot, megindult a népvándorlás az élhető területek felé. Európát körülvevő tengereken ismét megjelentek a kalózhajók, amelyek a kisebb hajókat elrabolták, és az utasaikat a vízbe dobták, jó esetben. Vakmerően támadtak, az éhség és a kapzsiság felbátorította őket.

Európa határait szigorúan őrzik, néhol magas kerítésekkel, van ahol a felső részére áramot is vezetnek, de legtöbb helyen olyan érzékelő rendszer van, ha valaki a tetejére mászik, jelez, és már le is tartóztatják, majd könyörtelenül kitoloncolják. A tengerpartok is szigorúan őrzöttek. Az európaiak chipet hordanak, azzal azonosítják mindenhol, ha valakinek ilyen nincs beépítve a karjába, kitoloncolják.

— Hova fog ez vezetni? – kérdezte a feleségét Brian.

— Fogalmam sincs, de sok jóra nem számíthatunk.

Minden este a dolgok jobbra fordulásáért imádkoztak, az ő fiatal életükben béke volt és jólét, és nem utolsósorban kellemes időjárás, de öregkorukra minden elromlott. Féltették a fiuk és a családja jövőjét.

Sikerült Európát hermetikusan lezárni, de az éhezők és szomjazók tömege ott állt a kerítések mögött. Táborokat létesítettek, vizet és élelmet juttattak ki, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált.

Norman és Kathrine szinte egész nap, reggeltől estig dolgoztak, Dag, a fiuk nappal egyedül volt, bár hol a nagyapja, hol a nagyanyja jött érte, és átvitték magukhoz, ott ebédelt, és Brian nagypapa meséit hallgathatta, a családjuk életéről, a Bajkál tóról. Már úgy mesélte, mintha vele történtek volna meg, annyit hallotta gyerekkorában az apjától, hogy a magáénak érezte őket. Felügyelte Dag tanulását, ami már nem járt együtt az iskolába járással, mert az iskolák megszűntek. A gyerekek oktatása számítógépen keresztül folyt, de a szülőnek ezt naponta ellenőrizni kellett. A szülőknek ez nem volt nehéz feladat, ha volt idejük, mert a családokban legfeljebb egy gyerek született, de a többségük gyermektelen volt. Normannak és Kathrine.nak sem született meg a saját gyermekük, de idejük sem volt orvosi kivizsgálásra. Örültek, ha a szabadidejükben Daggal lehettek, és elvihették az állatkertbe, vagy kirándulni. A gyerekek egyedül nem járkálhattak az utcán, csak kísérettel. A lakások minden kényelmet biztosítottak a számukra, minden házban volt konditerem, de gyerektársaik csak virtuálisan lehettek, de az is ellenőrzött volt. Már az öreg Brian sem emlékezett szabad gyermekkorra, arról csak Dag nagypapa tudott nekik mesélni.

Mindennapi szórakozásuk közé tartozott, a régi természetfilmek bámulása, Brian nagypapa éppúgy szerette, mint az unokája. Amit az ifjú Dag nem tudott, azt a papa nagy lelkesedéssel elmagyarázta.

Dag Fájó szívvel nézte a régi zöldellő világot, amelyben hömpölygő vad folyók kanyarogtak, a hatalmas tavakat, melyekben hemzsegtek a halak. Nem értette, miért engedték őket lehalászni, a vadászatot még szörnyűbb tettnek érezte. Ezeket a csodálatos természetfilmeket látva, arra gondolt, hogy az ősei mindent tönkre tettek, és a mai ember számára már nem maradt semmi, csak a kerítések, az éhezők nyomorult tömege, sivatag, és sivatag amerre a szem ellát. Bár Brian nagypapa elmagyarázta, hogy nem csak az ember a ludas ebben, bár sok hibát követett el az bizonyos, de a Föld éghajlata nem állandó, periódikusan változik, Mindig voltak hidegebb, sőt jeges, és melegebb időszakok, most melegszünk, már vagy háromszáz éve. Kivétel az-az ötven év, amikor a pusztító amerikai vulkánkitörés után visszatért a hideg, majd a régi kellemes időjárás, de annak már vége. Biztosan változni fog hűvösebbre is, de nem a mi időnkben. A mi időnk bizony a pusztulás, a háborúk ideje, mert nagyon sokan halnak éhen és szomjan. Már nincsenek madarak, és egyre kevesebb a víz, és az élelem. Félő, hogy nálunk is  kitör a háború.

Dag szülei minden este hevesen vitatkoznak, Norman szeretne elköltözni északra, mert szerinte a háború kitöréséig már csak hetek vannak, és akkor eluralkodik a káosz, megnehezül a menekülés is. Kathrine még reménykedik.

Egy este a vacsoránál a szülők bejelentik Dagnak, hogy a hétvégén elindulnak Skandináviába, pontosabban Oslo mellé, és velük jönnek Brian nagypapáék is. Dag boldog, mert végre olyan helyen élhetnek, ahol még vannak vadon élő állatok, zöldellő erdők, és bővizű folyók. Mindezt az orvoshiánynak köszönhetik, mert ez segítette ahhoz őket, hogy megkapják a letelepedési engedélyt. Norman és apja is boldog, mert Dag nagypapa hazájában élhetnek, szomorú az, hogy a háború ide is elérhet, de reménykednek a jó sorsukban.  Egyedül Kathrine szomorú, mert a szülei és testvérei nem tudnak elmenekülni a közelgő vész elől.

Egy hónappal letelepedésük után az éhezők több helyen, szervezetten, áttörik a kerítéseket, beözönlik a nyomorultak tömege, velük a felfegyverzett menekültek serege is. Európa középső és déli részén eluralkodik a káosz és a rettegés. Az emberek bezárkóznak, de így is mindennaposakká válnak a gyilkosságok, rablások.  Hatalmas menekült áramlat indul meg északnak, és London utcáit is ellepik a hontalanok.  A félelem ideje jött el, és nem tudni, hogy ez meddig uralja a jólét földjét.