Az ember addig él, míg a sírjára virágot tesz egy
emlékező kéz,
míg a barátok viccelődve említik a nevét, míg az unokái, kik nem
ismervén, csodálkozva nézegetik az ifjút, egy fakult, régi fényképén. Kár, hogy
annyira siettél, ma a hatvannyolcadikon csendült volna a poharunk.
Kardos M. Zsöte: A múlt nem múlik
Mi viszi szívem az megunt had,
hajlítja lelkem köré forog,
szurkos roncsolt szóval nem áltat,
fülemben akár vad üst dobog.
A múlt nem múlik, velem marad.
Van, ami old kételyt és szabad
szellemmel teremthet más rendet.
Zátonyra akadt hajóm halad,
hullámzó vizeken nyit teret.
A múlt nem múlik, velem marad.
A láng felnyúlhat még a magas
hegyek fölé elérve eget,
hevétől sötét felleg szakad,
mozdulni tovább nem lehet rest.
A múlt nem múlik, velem marad.
Mint erdő mélyén megbúvó vadat,
akit zord fagy fázva kényszerít,
nem lelhet nyugtot lágy lomb alatt,
úgy várom enyhülés fényeit.
A múlt nem múlik, velem marad.
Az út végül föld alá halad,
nyű leli fészkét szörnyű sebben,
gyertya lobban és gyászkönny fakad,
glóriát érlel földelt tetem.
A múlt nem múlik, velem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése