Ne nézz vissza!

Ne tekints kétkedőn a múltba. Ne rágódj a hajdan történésein.  Mit tettél volna másként, és mi lett volna, ha..., semmit érő töprengés. Fogadd el azt, ami volt, amivé lett, és a lelked megpihen. Fordítsd arcod a fénybe, gondjaidat hagyd magad mögött. A múlt dolgai megváltozhatatlanok, a jelenben érezzük a következményit, ám a jövő az, amire szüntelen figyelhetünk. A ma öröme fontos, a boldog percek, de a ma tetteiben ott lapul a jövő ígérete. Az élet gyorsan iramlik, sebes a sodrása. Csak menj az árral előre, ne nézz vissza...

A kocsma füstje

Nem a mai kocsmáké, manapság a kocsmák előtt pöfékelnek a füstfüggők, de a hatvanas évek végén, amikor három hétre megkaptam azt a nem kívánt lehetőséget, amivel belülről is megismerhettem a kocsma világát, még vágni lehetett a füstöt benne. A talponálló a Főutca végén álló háztömb sarkára nyílt, lehetőséget kínálva az ivásra mindenkinek, aki buszról leszállt, vagy a szembe lévő mozi előadására várt, netán az átellenben álló ABC, régi nevén Hangyaboltban megszomjazott a bevásárlás után. Mára már egyiknek sincs nyoma, helyükön elegáns bankok állnak, a buszmegálló eltűnt, helyette szemet gyönyörködtető parkon pihenhet meg az arra járók tekintete. A mozi is, a kisbolt is kiment a divatból, nem kifizetődő üzemeltetni őket, de a kocsma az maradt, azt gazdaságos fenntartani.

Az állami vendéglátóhelyeket akkoriban mindig három főnök üzemeltette, én a harmadikat helyettesítettem, amíg ő az ágyat nyomta. Ez azt jelentette vendéglátós szóhasználattal, hogy fregolis lettem, és mint minden harmad főnök, mindig annak helyébe álltam, aki szabadnapos volt, ha mindenki dolgozott, akkor a sarokban álló magas pénztárból néztem a gomolygó füstöt, na meg az embereket. Ide mindenféle figura járt, lecsúszott részegeskedő, zugivó, megszomjazó, várakozó, társaságra vágyó, úriember, melegedő, eső elől bemenekülő, ingyen ivó rendőrök rendszeresen, és még a jó ég tudja ki.

A pénztárnál mindig várakoztak, mert minden egyes fröccs vagy feles után, jöttek a következő tikettért. Amikor a sokadikért jött némelyik nagyivó, már beszélni is alig tudott, csak odadobta pénzt. Én meg a részegeket becsaptam, no, nem sokkal csak fillérekkel, mert akkoriban még volt az is. Nem szerettem a piásokat, mondhatnám utáltam őket. Nem mintha rossz tapasztalataim tetették volna mindezt velem, nem, csak szórakozásból, és némi büntetés gyanánt a részeg állapotért. Otthon sem a szüleimnél, sem az apósom családjában nem ivott senki, még egy üveg bor sem volt a háznál. Ünnepekkor szörpöt ittunk és bambit, egyébként vizet és tejet. Nem is értettem, hogy lehet szeretni a keserű sört, a savanyú bort, és az erős cseresznyepálinkát. Mára már szívesen megiszom a finom bort, és az édes pezsgőt, de fiatalon nem ment.

A törzsvendégek fura szerzetek voltak, nekik kijárt az odafigyelés, és még nők is bejöttek olykor. Két nő rendszeresen betért, az egyik csak délelőtt, ő volt a Főutca utcaseprője. Hórihorgas sovány cigányasszony, a hajában hatalmas masnival vonult be málnaszörpért egy alacsony sétapálcás zenész cigánnyal, az urával, aki mindig úgy ki volt rittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján.

A másik csak esténként jelent meg, ha volt pénze, ha nem, akkor kuncsorgott az ivócimboráitól. Őt sajnáltam, mert nyomorult volt a sok alkoholtól, megitta az otthagyott fröccsöket is. Bejött utána, esténként, az újságot áruló kisfia is, akitől mindig el akarta szedni a pénzét, de a pultos lányok ráripakodtak. Egy este elterült a kocsma mocskos kövén, rángatózott, felakadt a szeme. Majd elvitte a mentő, és soha többet nem láttam, a fiát sem.

Ott volt szinte minden délután az öreg Fejes, aki egy alkalommal alaposan megijesztett, mert megszólalt délután ötkor az ébresztőóra a zsebében. Rémültömben ledobtam a visszajáró aprót a kőre.

- Nem köll idegeskedni kislány, az idegesség úri betegség, nem parasztlánynak való!  Csak korán húztam föl, no! Azt hittem előbb berúgok, biztos, ami biztos, nehogy elaludjak – mondta.

Itt verekedés ritkán esett meg, egyszer a kocsma mögötti utcában ütötték egymást a cigányok, de fehér ember abba soha nem avatkozott, mert félt, hogy akkor a verekedők őt csépelik tovább. Jöttek a rendőrök, szép nyugodtan megitták az ingyen piájukat, és a gumibotjukat lóbálva hátra mentek. Láttukra rögtön megtörtént a békekötés.

A kocsma csak a vendégeiben különbözött az előző munkahelyeimtől, a cukrászdáktól, ott is vágni lehetett a füstöt, meg itt is. Részegek, csótányok és patkányok mindkét helyen akadtak. Na, jó, ott leültek a betérők, itt állva könyököltek az asztaloknál, és a sarokban hangosan rablósnapszeroztak.

Bejárt minden munkanapon, pontosan fél háromkor egy fura figura, és úgy négy, vagy öt felest ivott, cseresznyét. Nem beszélt az senkivel, nekem is csak foghegyről köszönt oda, ha jött a pénztárhoz, pedig ismert, mert a szomszéd bérházban lakott a földszinten, a béna öccsével, a feleségével, és a két iskolás gyerekével. A béna öccse egész nap az ablaknál ülve nézte a járókelőket. A feleség olyan sovány volt, hogy csak hálni járt belé a lélek, és a seszínű haja mindig az égnek állt. Egy nap nem jött, és utána se láttam többet, csak az asszonyt talpig feketében, és a bénát, aki továbbra is az ablaknál ült. Ekkor megállapítottam magamban, hogy bénán száz évig is elnézegetheti az emberfia az utcát, de szeszelve a gyerekét sem biztos, hogy fölneveli.

Kocsmába viszont zugivó asszonyok nem jártak be, de cukrászdába igen. Egyszer dolgoztam egy csöppnyi kis cukiba, ahol mindössze öt asztal volt csak, de annál nagyobb a sütemény forgalma, mert ide jártak a gazdász egyetemisták krémest zabálni, mert ők nem ették a krémest, hanem falták. Vasárnaponként krémes evő versenyt tartottak. Minden szombaton este félnyolckor megjelent egy piros arcú kis hölgy, és a két decis pálinkás üvegét teleöntette tripliszekkel, bedobott a gallér mögé egy indító felest, és már rohant is a moziba. Itt volt a titkos randevúk helye is. A hatalmas ablakon ki lehetett látni, de be nem, és mivel ez is sarkon állt, gyorsan el lehetett tűnni.

Visszatérve a kocsmába, örültem, amikor felgyógyult az eredeti harmad főnöknő, és végre megszabadultam az állandó hangzavartól és a szörnyű füsttől, a cukrászdák csendesebbek voltak, kevésbé füstösek és még fagyi is volt. Pincérként jönni-menni sokkal jobban szerettem.

Egy történet két oldala

A vadász

A faluvégi sáros utakon kevesen jártak. Gyerekek játszottak a kanális parton, nyaranta fürödtek a poshadt vízben, és a kacsákat terelték esténként haza. Kanálison túl már nem volt ház, csak a rengeteg. A kanálisparti putrikkal véget is ért a kicsi falu. A hevenyészett, ezer helyen lyukas kerítések mögött legfeljebb kukorica, közte paszuly, egy kis kolompér termett és a gaz burjánzott. Igaz, mire a háziak kiértek a kertbe a termést fel vagy leszedni, már semmit sem hagytak nekik a vadak. A vaddisznók alaposan feltúrták a kertet, ásni sem kellett ezt a homokos földet tavasszal. Nem is vették a fáradságot a kertek gazdái, csak úgy elvetettek, azután az isten szent nevében nőtt a gazzal együtt.

Esténként összejöttek a szomszédok, dalolgattak, a gyerekek táncoltak, és mohón falták a parázsban sült krumplit. Néha nagyobb tüzet raktak, és a környéken messzire terjengett a sült szalonna illata, de legtöbbször csak a tűz lobogott a hold fényénél, a szalonna elmaradt.

A legutolsó putriban, négy gyerek sivalkodott vacsoraidőben, ha nem telt meg a hasuk. Anyjuk kezét a csípőjére téve, nagy hasát előre tolva, átkozta ezt a rohadt világot, ahol nincs annyi munka a férfiembereknek, hogy purdékat jóllakassák. Az ura csak ült a putri ajtó küszöbén, és jó nagyokat köpött a porba. Neki a cigaretta hiányzott. Napok óta figyelt, hallgatózott éjszakánként a kert elején, leste a vaddisznókat, ahogy garázdálkodnak a kertben. A kutyák ugattak, de azok rájuk sem hederítettek. – Kéne egy erős drótcsapda –gondolta. Reggelre tálalva lenne az ennivaló, megérdemlik azok a rohadtak a hurkot, mindent fölzabálnak előlünk úgyis.

El is ment másnap a szomszéd faluban lakó, lomizásból élő rokonához, és egy erős csapdával tért haza. Az asszony megint kárálni kezdett, hogy azt a gyilkot fel ne állítsa a kert végében, mert belefut valamelyik kölök és annak annyi.

- Hát vigyázz rájuk este, mert még ma fölállítom, és hajnalban már ki is belezem a dögöt, és délre már húst eszünk, nem az éhkoppot nyeljük te! – kiabálta vissza.

- Csak a szád nagy te! A múltkor se fogtál, ez a csapda se csattan el, és nyelhetjük a nyálunkat ebéd helyett – feleselte a felesége.

- Ez most jó, kipróbáltuk. Hallgass már el, nem köll azt tudni az egész falunak, hogy mire készülök!

- Ha fogsz, köll nekik adni, űk is adtak, na!

Este, úgy kilenc körül állította fel a csapdát. Egész éjjel ott ült a küszöbön és figyelt. Úgy éjfél után kezdtek a kutyák ugatni, és már hallott is röfögést, néha horkantást, néha visítást. - Itt vannak! – nyugtázta jólesően, remélem egy jókora süldő lép bele a csapdámba. Abban a pillanatban disznóvisítás nyomott el minden más éjszakai neszt. 
– Megvan! –

A disznó majd egy órát ordított, a társai nagy robajjal hanyatt homlok menekültek. A kutyák egyre közelebb ugattak, némelyik bemerészkedett a kertjükbe. Végül csak néha csattant fel egy fájdalmas hörgés. Már derengett, amikor fogta a disznóölő nagykést, majd felrántotta az ócska kertkaput, és elindult a ritkuló nyögés irányába. Boldog volt, lesz kaja, de nem csak egy napra.

Lassított, már látta a disznót, de meg is ijedt tőle. Nem hitte, a hangokat hallva, hogy ekkora. Ekkor látta meg, hogy a hátsó lábát kapta el a csapda. A disznó meredten nézte a derengő hajnali fényben. A vadász lassított, erősen izzadt, hangosan zihált az izgalomtól, és azon gondolkodott, hogy most mi lesz. Jobb lett volna, ha az első lábával lép bele, ebben reménykedett, most már nem érezte olyan bátornak magát. A gyorsaságában bízott, és abban, hogy a disznó elfáradt.

Lassan közelített, hirtelen meglátta a közelben heverő kutyatetemet. Visszahőkölt.

- A rohadt életbe! Megdöglesz! –  ezzel előrevetette magát, és döfött.

A disznó hasába mélyesztette a kését, az pedig átharapta a bal combját. A disznó lerogyott, a vadász combjából sugárban ömlött a vér.  Segítségért kiáltozva sántított a ház felé, de mire a felesége kiért a kertbe, elvérzett.

Másnap a szomszédok megsütötték a disznót, és a telep összes gyereke tele hassal táncolta körbe a tüzet, míg a felnőttek siratták a vadászt.

A préda

A konda hat kismalaccal gyarapodott, az anyjuk, most hozta elő őket. A nagyobbacskák alaposan megszaglászták az új jövevényeket, majd vad kergetőzéssel beavatták őket a napi játékba. Az anyák a malacok körül járkálva turkálták az avart, de a szemük és a fülük éberen figyelt. A nagyobb süldők egymással voltak elfoglalva, a kanok fitogtatták az erejüket. A hatalmas öreg kan, egy kicsit távolabb békésen feküdt, egy kicsit szunyókált. A déli meleg arra ösztönözte a kocákat, hogy valami jó kis dagonya helyet keressenek. A legidősebb neki is lódult, az irány, a kanális kiszélesedő, távoli szakasza volt, ahol nem zavarják őket a csupaszok. Az embert nevezték egymás között így, de legtöbbször a büdös jelzőt is megkapták, mert az ember disznóorral szagolva mindig büdös, izzadságszaguk keveredik valami szagosítóval.

A nagy csorda, vannak vagy húszan, egytől egyig mind belefeküdt a koszos sáros vízbe, a kicsik a partszélen utánozták az anyjukat, akik miután alaposan besározták magukat, békésen hűsöltek. A napi dagonya után visszaballagtak az erdő mélyére, és estig békésen aludt mindenki a maga vackában.

A fiatal hatalmas kan, az öreg riválisa, éberen figyelt. Érezte eljött az ő ideje. Az öreg, ha a közelébe került, dühösen ráhorkant, de egyéb nem történt még eddig. Tudta, hogy egyszer mindennek vége szakad, az ő dicsőségének is, de a látszatot őrizni kell.

Már az esti vacsorán járt az esze mindenkinek, a kukoricán, az újkrumplin, némelyik kertben piroslott a paradicsom, és jókora uborkák is akadtak, néhol még tök is volt. Amikor az esthajnalcsillag felszaladt az égre, és utat mutatott, a konda elindult a kertek irányába. – Csak azok büdös ebek ne ugatnának folyton, még szerencse, hogy nem mernek közel merészkedni hozzánk – gondolta a fiatal kan.

Néhány koca ért oda elsőnek, már javában taposták le a kukoricát, amikor a fiatal kan is nekilátott a csámcsogásnak. Az öreg anyakoca óvatosan lépdelt, már sokszor látott csapdába szorult vadat életében. Ezek a csupaszok mindenfelé kiteszik azt, már messziről érzik a szaguk, akkor óvatosan hátrálni kell, mutatta a malacoknak, de azok rá se hederítettek, csak zabáltak. Mindent fel kell falni, tudta ezt az öreg, mert jön az ínséges tél, akkor nem lesz ez a bőség.

Fájdalmas visításra megriadt az egész csorda és hanyatt homlok menekültek, ki merre látott, csak el a kertektől. A fiatal kan magára maradt kínjával, rángatta a lábát, de hiába, vascsapda rácsattant, eltörve azt. Nem bírt szabadulni, ekkor közvetlen előtte egy rühes, koszos eb állt veszettül támadva. A kutya az első lábait harapta, de csak sikerült neki a támadó nyakát átharapnia. Az vonaglott, majd egy pár métert vonszolta az irháját, és kilehelte a lelkét.

Ekkor jelent meg a csupasz, kezében hatalmas kés villant. A fiatal kan tudta, hogy üt az utolsó órája, de elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét. Érezte a vadász büdös izzadság és félelem szagát. – Tehát ő is fél, ez jó – és a szemébe nézett. A vadász lendült, megvillant a kés éle a hold gyér fényénél, éles fájdalmat érzett, és harapott. Fogai között érezte a csupasz csontját. – Megdöglesz te is – hörögte és lerogyott. Nézte, ahogy a vadász vonszolja magát, de a kiáltozását már nem hallotta.

Hajnalhasadás

Július végi már a nyár

Áloműző a forróság

Az élet egy röpke tánc

Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap, izzó, kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá. A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a vén tuják mélyén, a kutyám hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.

Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán, megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az ágakon, kibontakozik a régi ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik előttem, kérdőn néz rám. Mi végre ez a hajnali találkozás?  Feleletet nem várva a lábaimhoz elé rogy és összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.

Július végi forró nyár

Nyitja emlékeim házát

Köddé vált már az ifjúság

A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új nap.

Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám, előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, rólam nem vesznek tudomást.

Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a virradati fényözönben.  Lépteik könnyűek, arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örök életű emlékeim maradnak itt.

Július végén rohan már a nyár

Kezemen látom az idő nyomát

A múlt zenél, hallom a muzsikát

A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból cserregő óra, a munkásélet taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum eme mesés csodáját.

Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forgunk a muzsikától megbabonázva.

Ám már akkor éreztük talán, annak különlegességét, hogy az a perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései hajnal, hogy lássuk az emlékeink táncát a messzi múlton át.

Oly rég kiszaladtál az életemből, s itt maradtam vigasztalan. Az idő haragja már rég barázdát szántott arcomra, a távolba nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.