Egy történet két oldala

A vadász

A faluvégi sáros utakon kevesen jártak. Gyerekek játszottak a kanális parton, nyaranta fürödtek a poshadt vízben, és a kacsákat terelték esténként haza. Kanálison túl már nem volt ház, csak a rengeteg. A kanálisparti putrikkal véget is ért a kicsi falu. A hevenyészett, ezer helyen lyukas kerítések mögött legfeljebb kukorica, közte paszuly, egy kis kolompér termett és a gaz burjánzott. Igaz, mire a háziak kiértek a kertbe a termést fel vagy leszedni, már semmit sem hagytak nekik a vadak. A vaddisznók alaposan feltúrták a kertet, ásni sem kellett ezt a homokos földet tavasszal. Nem is vették a fáradságot a kertek gazdái, csak úgy elvetettek, azután az isten szent nevében nőtt a gazzal együtt.

Esténként összejöttek a szomszédok, dalolgattak, a gyerekek táncoltak, és mohón falták a parázsban sült krumplit. Néha nagyobb tüzet raktak, és a környéken messzire terjengett a sült szalonna illata, de legtöbbször csak a tűz lobogott a hold fényénél, a szalonna elmaradt.

A legutolsó putriban, négy gyerek sivalkodott vacsoraidőben, ha nem telt meg a hasuk. Anyjuk kezét a csípőjére téve, nagy hasát előre tolva, átkozta ezt a rohadt világot, ahol nincs annyi munka a férfiembereknek, hogy purdékat jóllakassák. Az ura csak ült a putri ajtó küszöbén, és jó nagyokat köpött a porba. Neki a cigaretta hiányzott. Napok óta figyelt, hallgatózott éjszakánként a kert elején, leste a vaddisznókat, ahogy garázdálkodnak a kertben. A kutyák ugattak, de azok rájuk sem hederítettek. – Kéne egy erős drótcsapda –gondolta. Reggelre tálalva lenne az ennivaló, megérdemlik azok a rohadtak a hurkot, mindent fölzabálnak előlünk úgyis.

El is ment másnap a szomszéd faluban lakó, lomizásból élő rokonához, és egy erős csapdával tért haza. Az asszony megint kárálni kezdett, hogy azt a gyilkot fel ne állítsa a kert végében, mert belefut valamelyik kölök és annak annyi.

- Hát vigyázz rájuk este, mert még ma fölállítom, és hajnalban már ki is belezem a dögöt, és délre már húst eszünk, nem az éhkoppot nyeljük te! – kiabálta vissza.

- Csak a szád nagy te! A múltkor se fogtál, ez a csapda se csattan el, és nyelhetjük a nyálunkat ebéd helyett – feleselte a felesége.

- Ez most jó, kipróbáltuk. Hallgass már el, nem köll azt tudni az egész falunak, hogy mire készülök!

- Ha fogsz, köll nekik adni, űk is adtak, na!

Este, úgy kilenc körül állította fel a csapdát. Egész éjjel ott ült a küszöbön és figyelt. Úgy éjfél után kezdtek a kutyák ugatni, és már hallott is röfögést, néha horkantást, néha visítást. - Itt vannak! – nyugtázta jólesően, remélem egy jókora süldő lép bele a csapdámba. Abban a pillanatban disznóvisítás nyomott el minden más éjszakai neszt. 
– Megvan! –

A disznó majd egy órát ordított, a társai nagy robajjal hanyatt homlok menekültek. A kutyák egyre közelebb ugattak, némelyik bemerészkedett a kertjükbe. Végül csak néha csattant fel egy fájdalmas hörgés. Már derengett, amikor fogta a disznóölő nagykést, majd felrántotta az ócska kertkaput, és elindult a ritkuló nyögés irányába. Boldog volt, lesz kaja, de nem csak egy napra.

Lassított, már látta a disznót, de meg is ijedt tőle. Nem hitte, a hangokat hallva, hogy ekkora. Ekkor látta meg, hogy a hátsó lábát kapta el a csapda. A disznó meredten nézte a derengő hajnali fényben. A vadász lassított, erősen izzadt, hangosan zihált az izgalomtól, és azon gondolkodott, hogy most mi lesz. Jobb lett volna, ha az első lábával lép bele, ebben reménykedett, most már nem érezte olyan bátornak magát. A gyorsaságában bízott, és abban, hogy a disznó elfáradt.

Lassan közelített, hirtelen meglátta a közelben heverő kutyatetemet. Visszahőkölt.

- A rohadt életbe! Megdöglesz! –  ezzel előrevetette magát, és döfött.

A disznó hasába mélyesztette a kését, az pedig átharapta a bal combját. A disznó lerogyott, a vadász combjából sugárban ömlött a vér.  Segítségért kiáltozva sántított a ház felé, de mire a felesége kiért a kertbe, elvérzett.

Másnap a szomszédok megsütötték a disznót, és a telep összes gyereke tele hassal táncolta körbe a tüzet, míg a felnőttek siratták a vadászt.

A préda

A konda hat kismalaccal gyarapodott, az anyjuk, most hozta elő őket. A nagyobbacskák alaposan megszaglászták az új jövevényeket, majd vad kergetőzéssel beavatták őket a napi játékba. Az anyák a malacok körül járkálva turkálták az avart, de a szemük és a fülük éberen figyelt. A nagyobb süldők egymással voltak elfoglalva, a kanok fitogtatták az erejüket. A hatalmas öreg kan, egy kicsit távolabb békésen feküdt, egy kicsit szunyókált. A déli meleg arra ösztönözte a kocákat, hogy valami jó kis dagonya helyet keressenek. A legidősebb neki is lódult, az irány, a kanális kiszélesedő, távoli szakasza volt, ahol nem zavarják őket a csupaszok. Az embert nevezték egymás között így, de legtöbbször a büdös jelzőt is megkapták, mert az ember disznóorral szagolva mindig büdös, izzadságszaguk keveredik valami szagosítóval.

A nagy csorda, vannak vagy húszan, egytől egyig mind belefeküdt a koszos sáros vízbe, a kicsik a partszélen utánozták az anyjukat, akik miután alaposan besározták magukat, békésen hűsöltek. A napi dagonya után visszaballagtak az erdő mélyére, és estig békésen aludt mindenki a maga vackában.

A fiatal hatalmas kan, az öreg riválisa, éberen figyelt. Érezte eljött az ő ideje. Az öreg, ha a közelébe került, dühösen ráhorkant, de egyéb nem történt még eddig. Tudta, hogy egyszer mindennek vége szakad, az ő dicsőségének is, de a látszatot őrizni kell.

Már az esti vacsorán járt az esze mindenkinek, a kukoricán, az újkrumplin, némelyik kertben piroslott a paradicsom, és jókora uborkák is akadtak, néhol még tök is volt. Amikor az esthajnalcsillag felszaladt az égre, és utat mutatott, a konda elindult a kertek irányába. – Csak azok büdös ebek ne ugatnának folyton, még szerencse, hogy nem mernek közel merészkedni hozzánk – gondolta a fiatal kan.

Néhány koca ért oda elsőnek, már javában taposták le a kukoricát, amikor a fiatal kan is nekilátott a csámcsogásnak. Az öreg anyakoca óvatosan lépdelt, már sokszor látott csapdába szorult vadat életében. Ezek a csupaszok mindenfelé kiteszik azt, már messziről érzik a szaguk, akkor óvatosan hátrálni kell, mutatta a malacoknak, de azok rá se hederítettek, csak zabáltak. Mindent fel kell falni, tudta ezt az öreg, mert jön az ínséges tél, akkor nem lesz ez a bőség.

Fájdalmas visításra megriadt az egész csorda és hanyatt homlok menekültek, ki merre látott, csak el a kertektől. A fiatal kan magára maradt kínjával, rángatta a lábát, de hiába, vascsapda rácsattant, eltörve azt. Nem bírt szabadulni, ekkor közvetlen előtte egy rühes, koszos eb állt veszettül támadva. A kutya az első lábait harapta, de csak sikerült neki a támadó nyakát átharapnia. Az vonaglott, majd egy pár métert vonszolta az irháját, és kilehelte a lelkét.

Ekkor jelent meg a csupasz, kezében hatalmas kés villant. A fiatal kan tudta, hogy üt az utolsó órája, de elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét. Érezte a vadász büdös izzadság és félelem szagát. – Tehát ő is fél, ez jó – és a szemébe nézett. A vadász lendült, megvillant a kés éle a hold gyér fényénél, éles fájdalmat érzett, és harapott. Fogai között érezte a csupasz csontját. – Megdöglesz te is – hörögte és lerogyott. Nézte, ahogy a vadász vonszolja magát, de a kiáltozását már nem hallotta.

Hajnalhasadás

Július végi már a nyár

Áloműző a forróság

Az élet egy röpke tánc

Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap, izzó, kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá. A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a vén tuják mélyén, a kutyám hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.

Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán, megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az ágakon, kibontakozik a régi ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik előttem, kérdőn néz rám. Mi végre ez a hajnali találkozás?  Feleletet nem várva a lábaimhoz elé rogy és összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.

Július végi forró nyár

Nyitja emlékeim házát

Köddé vált már az ifjúság

A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új nap.

Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám, előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, rólam nem vesznek tudomást.

Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a virradati fényözönben.  Lépteik könnyűek, arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örök életű emlékeim maradnak itt.

Július végén rohan már a nyár

Kezemen látom az idő nyomát

A múlt zenél, hallom a muzsikát

A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból cserregő óra, a munkásélet taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum eme mesés csodáját.

Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forgunk a muzsikától megbabonázva.

Ám már akkor éreztük talán, annak különlegességét, hogy az a perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései hajnal, hogy lássuk az emlékeink táncát a messzi múlton át.

Oly rég kiszaladtál az életemből, s itt maradtam vigasztalan. Az idő haragja már rég barázdát szántott arcomra, a távolba nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.

Isteni terv

A kétlábú mindenható, azaz mi, a saját dicsőségünk vakító fényétől elkápráztatva, észre sem vettük, hogy alaposan eltévedtünk, az út, amin most járunk, az utolsó, a pokolba vezet.
Hát ez lesz a mi végzetünk, ugye. A teremtő valamikor ide rittyentett bennünket a Földre, gondolván jól elleszünk itt a többi lakóval, de mi, hipp-hopp eluraltuk, és kegyetlenül lelaktuk azt. Annyian lettünk, hogy a többi lakót az élőhelyéből kitúrtuk, sőt, felsőbbrendű lénynek képzelve magunkat, mi döntöttük el ki élhet, ki pusztulhat. Mindent fölzabáltunk, pocsékoltuk a vizet, és szétdobáltuk a szemetünket. Már odáig jutottunk a fene nagy eszünkkel, hogy Istennek képzelve magunkat, minden bajunkra gyógyszereket, mérgeket gyártottunk, a hatalmas profit inspiráló hatására, ettől azután jól elsatnyultunk, a töméntelen méregtől most pusztulunk, igaz a többi földlakó is velünk együtt, de még így is sokan vagyunk.

Péter aggódva figyelmezteti urát. 
- El kéne már pusztítani ezeket Uram! 
De az úr csak legyint. 
- Már nem kell, elpusztítják ezek önmagukat. Na, mibe fogadunk Péter fiam? 
- Azután mi lesz uram, ha minden élőlény kipusztul? 
- Már gondolkodom egy újabb, modernebb konstrukcióban, tanulva az előzőek hibáiból, ez már jobb lesz, nem adok nekik annyi észt, hogy képes legyenek ennyi marhaságra. Csak annyit kapnak, mint a többi állat, akkor talán nem  ártanak majd  semminek és senkinek.