Toll halk sercegése a papíron

Fülledt, eső utáni nyári hőség tombolt, kövér izzadság cseppek gördültek végig az arcomon, a fülem mögött, végig csiklandozva a hátamon. Némelyik hangos csettenéssel a fehér papíron landolt, szürke foltot hagyva. Nyugalom volt, az asztal fölé hajolva írtam, csak a tollam sercegése zavarta egy kissé a békés délutáni csendet, még a kutyák sem ugattak, ők is egy hűs, árnyékos helyre menekültek.

A toll monoton hangon sercegett, egy távoli képet láttam meg hirtelen, selyemhernyók rágtak szüntelen sercegéssel az öreg házunk forró padlásán, a frissen hozott eperfa ágakon. Telhetetlen gyomrukat nem győztük  friss, üde levelekkel tömni. Leguggolva egy sarokba, kissé eltávolodva tőlük, lenyűgözve néztem ezt a mérhetetlen zabálást, mely nem csitult el sem éjjel, sem nappal. Befejeztek egy levelet, már másztak is feljebb egy újabbat keresve, és mint a kis gépek, szájukkal félkörívet rajzolva monoton darálták befelé azt. Jellegzetes édeskés szag terjengett körülöttük, pára, és az ürülékük szaga. A padláson forróság volt, ők ezt szerették, én nem nagyon, egész testem úszott a verejtékben, gyomrom kavargott a szaguktól, tulajdonképpen utáltam őket. Szürkésfehér hernyótestük hűvösen sima tapintású, mint a kígyóké, rátapadtak az ember kezére, ágaskodtak, levelet keresve.

A hatvanas évek elején, ők voltak a szegény ember aranyai, a plusz jövedelem, melyhez nem kellett más csak egy pár jó és gyors láb, egy meleg, nyugodt padlás, és sok eperfa. Mikor először láttam őket pete korukban, el nem tudtam képzelni, hogy ujjnyi nagyságúra zabálják magukat röpke egy hónap alatt. Szinte naponta nőtt a terület, amit elfoglaltak, s végül övék lett az egész padlás.

Sokszor álmodtam velük, hogy éjszaka megindul a hernyósereg lefelé a padláslépcsőn, mert elfogyott az ennivaló, csúsznak lefelé araszolva, be a házba, az ágyunkba, meleget keresve. Ijedten ugrottam fel, félve lépve a padlóra, hogy elérjem a villanykapcsolót.Valójában, nem csak undorodtam, de féltem is tőlük, az éhes szájuktól, az egyre növő testüktől.

A hajnal már fent talált, zsákkal a kezemben, ugrottam fel a biciklire, és tekertem ki az országút menti eperfákhoz. Egyre messzebb kellett menni, mert a fák lombja gyorsan fogyott, mind bedarálták a hernyók.

Rövid pihenő csak a vedlések idején volt, de az almozás akkor sem maradt el. Ezt a munkát utáltam a legjobban, közvetlen kapcsolatba kerültem velük, libabőrös lettem, ha rám ragadtak, erős lábaikkal belém csimpaszkodtak. Ilyenkor határoztam el, hogy inkább csemetefát kapálok az erdészetnél a tűző napon, fele pénzért, de a selyemgubó jól fizetett, csak az undort kellett leküzdeni. Azzal biztattam magam, egy hónap nem a világ, gyorsan eltelik, és akkor már tele lesz a bukszám.

Mennél hangosabban sercegtek, mi annál magasabbra másztunk az eperlevélért, fogyott a zöld ág, boldogok voltunk a húgommal, mert tudtuk, hogy nem sokára csend lesz. Telerakjuk a padlást helyes kis vesszősátrakkal, és a hernyósereg megindul feléjük, elfoglalják a gubózó helyeiket, és nincs több fára mászás.

Ráértem, csak guggoltam a padláson és néztem őket, ahogy írják a kis fekete orrukkal a nyolcasokat, és zárják be magukat az átváltozás selyem börtönébe. Tompa fényű, rózsaszínes, halványsárgás, vagy fehér selyemgubókkal teltek meg a kis vesszősátrak. Maga volt a csoda, és ezt mind, abból a rengeteg zöld eperlevélből gyártották. Bent zajlott a csoda, de ennek a végét nem sok lepke érte meg, örökre a börtönében maradt, mert a gyárban leforrázták őket, és a gépek szépen letekerték róluk a drága selymet. Úriasszonyok nyakán lebegtek tovább a szélben, szép hölgyek testén csillantak meg a bálokon.

Már megöregedtem, de hernyóselyem blúzom, sálam soha nem volt, nem is vágytam rá, valahogy úgy vagyok vele, mint a bundával, égetné a bőrömet, az a sok elpusztított állat.

Anyám emlékére...

Apám Illata

Egy kora tavaszi reggel az én drága anyám lába alól kifutott a föld. A kórház rideg falai közt nézegette a csepegő infúziót, és még nem tudta, hogy soha többé nem fogja már megtalálni az egyensúlyt.

Feküdt a fehér ágyon az én kicsi anyám és nem hitte, hogy az ő örökké szaladó lába, többé már nem engedelmes jószága agyának.

Küzdött a lehetetlennel, azt hitte legyőzi az átkos bénaságot, harcolt, és fáradt, és fáradt, végül feladta a kilátástalan küzdelmet.

Pedig soha nem adott fel semmit. Gyereklányként siratta el, a szülésben elhunyt édes mamát, a háború zavaros éveiben. Egy zötyögő szekéren vitték a szegedi kórházba, de messze volt, és a hosszú úton elzötyögtették minden vérét. Anyánkra gyerekfejjel szakadt rá a parasztgazdaság, minden nyűgével. Most már a három kisebb testvér is az ő szoknyájába kapaszkodott. Mindössze tizenhat nyarat számlált. A háború után jött a nincstelenség, mert nagyapánkat kuláknak nyilvánították, a többi alföldi tanyás gazdával együtt, mondván túl sok sovány homokos föld van a tulajdonukban. Annyit hagytak csak, ami a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz sok.

A szerelem nem válogat, megtalálja a szegényt, a gazdagot, a fiatalt, és az öreget egyaránt. Drága anyánkat sem kerülte el, és húszévesen, nagyon boldogan férjhez is ment, semmi nélkül. Egy bértanyán tengődtek. Ha nem jön a háború, és nem hal meg a nagyanyám, tisztes jussal indult volna az önálló életbe, az akkori szokás szerint. Így azután, apám járta az országot munka után, hogy megéljenek, mert az akkor is kevés volt, mint most. A háború utáni, szegény magyar nyomorúságban, ágyrajáró volt, nappal meg segédmunkásként dolgozott az újjáépítéseknél. Össze is szedte a gümőkórt ezeken a zsúfolt munkásszállásokon.. Abban az időben, egy komoly betegség, éppúgy, mint mostanság, egyenlő volt a teljes elszegényedéssel. hogy a csodagyógyszer, a penicillin megmentse az életét, eladták egyetlen értéküket, a jól tejelő tehenüket. Én pedig kecsketejen nőttem fel. De megérte, apánk felgyógyult.

Elhagyták az alföldi szegény paraszti világot. Nem volt semmijük, ami ott tartotta volna őket, menekültek az ismeretlenbe, a nincstelenség elől, egészen az ország nyugati kapujáig. Apám itt munkát talált egy állami gazdaságban. Az állam nagy kegyesen eladta nekik részletre, egy kitelepített sváb család házát. A faluban maradt, magát magyarnak valló svábok soha nem bocsátották meg az ide települteknek ezt. Sokáig, mint "gyüttmentekre", úgy tekintettek ránk. Csak az idő és becsületes élet mosta le ezt a bélyeget. Itt születtek meg az öccseim, mert mi lányok még a szép Szögedében láttuk meg ezt az ígéretesnek hitt világot. A tüdőbaj gonosz egy betegség volt, mert János öcsénket már magzati kórban megfertőzte, úgy jött erre a világra, hogy hordozta kórt. Anyánk orvostól orvosig hordta, a folyamatosan csak gyengülő gyermeket, nem volt segítség, túl kicsi volt. Egyre csak sorvadt, és sorvadt. Egy forró nyári napon, a vonaton hozta haza anyánk a kórházból, amikor két állomás között meghalt a karjaiban. Nem tudom, hogy jutottam volna haza, karomon a halott gyermekemmel, hátamon ezer gonddal. Az én örökké szaladó anyám ezt is kibírta.

Már hárman voltunk, amikor, 1956 nyarán, éppen aratás idején, megszületett a legkisebb öcsénk, aki születésekor agyvérzést kapott, hathétig volt élet és halál között, de túlélte. A mérhetetlen szegénység, a négy gyerek, ebből a legkisebb súlyos betegen, sem voltak képesek megtörni anyánk élet erejét. Sőt, még több erőt adott neki a sok gond.

Nehéz évek jöttek, de nem csak ránk, hanem mindenkire egyformán. Olyan nélkülözésben éltünk, hogy azt a mai gyerekek többsége nem is tudja elképzelni, de mindenki így élt. Nem volt gazdag ember, csak szegény és még szegényebb. Az én örökké szaladó anyám soha nem dúskált a gazdagságban, csak a nélkülözés jutott számára. Az ő öröme a gyerekei boldogulása volt. Ő volt rajta, hogy ha már jól tanulunk, akkor tanuljunk tovább. A beteg öcsénkből is kihozta a maximumot.

Csak felnőttünk valahogy, és családot alapítottunk, akkor az én drága anyám az unokáit kezdte istápolta, vigyázott rájuk apánkkal együtt, ők voltak az örömeik. Az unokák is felnőttek, hát a dédunokáira vigyázott, és szépen éldegéltek az én, akkor már fehér hajú apámmal. Régi emlék már csak drága apám arca, hangja, járása. Áll a kapuban, kicsi anyám mellett, integetnek, és csak állnak, míg az autónk az utca elejére ér, búcsúznak. Az utca elején a túl oldalon a temető kerítése, már rövid az út odáig, már nagyon rövid. Apám szálfa egyenes tartása már meg- meg roggyan, halk szavát ritkán hallani, léptei már lassulnak, dús haja hófehér. A halál gyorsan hangtalanul csapott le rá, egy forró augusztusi éjszakán, ép a születésem napján. Szegény Mama nem sokáig viselte özvegységet, apánk, akivel majdnem hatvan évig pöröltek, nagyon hiányzott számára. .

A kórház fehér falát nézte, de gondolatai már csak a múltat kutatták. Egy nap csendesen megkért: "Hozd már be lányom apád ingét, ott van a szekrénye alján mosatlan, benne van az illata. Olyan sivár ez a kórház, ha egy kicsit szagolgatom, úgy érzem, itt van velem." Már csak az emlékeinek élt, nyomorultnak érezte magát, és várta a halált, nem késlekedett, eljött érte is.

Verőfényes nap játszik sírjukon, és én csak állok némán. Néhány éve még elevenen futottál drága Mama, ma kő van feletted és a virágaink. Emléked nem halványul, nincs nap, hogy eszembe ne jutnál, olyankor könny tolul szemembe. Eszembe jut, hogy gyermekként hányszor haragudtam rád, ma boldogan hallgatnám korholó hangodat. Az idő nem tudja az emléked elhalványítani. Hosszú, nehéz, és teljes életet adott a teremtő, a hiányod mégis nagy űrt hagyott bennem. Így öregen is árvának érzem magam. Már nem vagy egyedül, két gyermeked veled alszik, tudom, áthajózunk hozzád egymás után mi is nemsokára, mi a maradék gyermekeid, ebből a földi világból.

A tudás fája

Korán sötétedett, már csak néhány napot kellett aludnunk a várva várt karácsonyestig, és mi mind a hárman bárányhimlősek voltunk.  Még az orrunkat sem dughattuk ki a szabadba. Ez bizony megviselt bennünket, de a szüleinket még jobban. Egyetlen fűtött szobába voltunk bezsúfolódva mindannyian, a kemencésbe, az volt most a konyha, az ebédlő, és a hálószoba is. Hétvégeken a fürdőszoba is, de most nem mosakodtunk, mert a hólyagokat nem érhette víz. Esténként, amíg anyánk dolgozott apánkkal az állami gazdasági borjú nevelőbe, Kató néni, a szomszédasszony őrzött bennünket. Ritkán vigyázott ránk, de most, hogy betegek voltunk, valójában csak az öcsénk feküdt magas lázzal, anyánk megkérte.

A kezünket kellett csak figyelnie, mert vakaróztunk, és az elvakart hólyag helyén heg maradt, ami ha fenekünkön van az nem nagy baj, de nekünk még az arcunkon és a nyakunkon is sok volt a viszkető hólyag. Egy mesekönyvet tartott a kezében és olvasott, mi mind a hárman áhítattal, tőlünk igencsak idegen nyugodtsággal hallgattuk. Nekünk nem szoktak mesét olvasni, még betegen sem, csak én olvastam magamban néha, többnyire a rekamié mögé bújva, hogy a testvéreim békén hagyjanak. Az után, hogy teljen az idő, imádkozni tanított bennünket, zsidó lévén, zsidó imát tanított. Mi akkor ezt nem tudtuk, az ima tetszett, megtanultuk. Anyánk mondta el később, és mi csodálkozva láttuk, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Azt gondoltam, hogy a zsidók mások, azért üldözték őket a németek a háborúban.
 
Úgy hívtuk őket, hogy Pap bácsi és Pap néni, de később a nénit, csak Kató néninek. Nem voltak házasok, de mi erről nem tudtunk, amúgy nem is foglalkoztatott volna bennünket. Minket csak a sok finom gyümölcs, és süti izgatott, amit Kató néni áthordott nekünk, ezért a szokásáért mi imádtuk őt. A kertjük gondozottabb volt a környékbeli kerteknél, tele gyümölcsfával, és szépen sorakozó veteményes ágyásokkal. Oda nem léphettünk be, pedig vágyakoztunk nagyon rá.
 
Úgy hat éves lehettem, amikor a szomszéd fiúval kitaláltuk, hogy a padláson keresztül lopunk a gyönyörű kívánatosan csüngő sárgabarackból, ráhajlottak a tetőre a fa ágai. Fel is mentünk, és nagy nehezen lehúztunk néhány cserepet, de lejjebb volt a barack. kitaláltam, kimászok a tetőre, és úgy elérem, gondolva, hogy ha a macska is tud járni rajta, akkor én is, hát nem. Hasra estem és lecsúsztam, egy magasan felrakott rőzsekupacra zuhantam, ez mentett meg a nagyobb bajtól. Így az ijedtségen a lehorzsolt vérző hasamon kívül nem esett nagyobb kár bennem. Pap bácsi szedett egy kiskosár barackot és a kezembe nyomta, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem megyek fel a padlásra, amit ugyan nem sikerült betartanom, de akkor ijedtemben buzgón megígértem.
 
Szóval, ők voltak a mi családunk segítői, ha valami elfogyott otthon, anyánk engem szalasztott kölcsön kérni, mert szerettem átmenni hozzájuk, igaz kölcsönért nem igazán.
Harmadikban, majdnem megbuktattak nyelvtanból, anyánk megkérte a Kató nénit, hogy segítsen nekem egy kicsit a tanulásban. Kató néni művelt, tanult asszony volt, Bécsben végezte el a kertészeti főiskolát. Tudott németül, és mindenhez értett. Anyánk nagyon tisztelte, és sokszor kikérte a tanácsát. Attól a naptól kezdve minden áldott napon átvonultam a táskámmal a szomszédba és ott tanultam. Innen indult el az én életem nagy változása. A jegyeim látványos javulást mutattak, az év végére a jó tanulók közé kerültem. Boldog voltam, már csak azért is, mert valakinek fontos lettem, tanítottak, volt mit pótolni.
 
Egy más világ nyílt ki előttem, teljesen más volt, mint a szüleim által megszokott egyszerű paraszti lét és gondolkodás. Persze ez nem jelentette azt, hogy én elítéltem szüleim, nagyszüleim életét, látva, hogy Kató néni milyen tisztelettel beszél, sőt magázva anyámmal, akit mindig Juliskának szólított. Az első dolog, amit megtanultam tőle, nem szóval tanított erre, a másik ember tisztelete volt.
 
Otthon a tanulás nem a fontos dolgok közé tartozott, a füzeteimet a kicsik összegyűrték, befirkálták, és magam sem becsültem a tanszereimet, könyveimet. Kató néninél látva, hogy mindenre vigyáznak, mindennek helye van, mindennek ideje, kezdtem rendszerető lenni. Már nem csak tanulni és olvasni jártam át, hanem csak úgy, szerettem ott. Jó érzéssel töltött el, hogy itt én vagyok a gyerek, akire figyelnek, akit tanítanak, mert otthon bizony én voltam az a nagy gyerek, akinek mindig több esze lehetett volna.
 
Szerettem hallgatni a régi, háború előtti életéről szóló történeteket, kitárult előttem egy olyan világ, amiről, akkor még fogalmam sem volt, a tisztes jómódban élő zsidó család élete. Mindenre megtanított, viselkedni, a higiénia alapjaira, az ízlésre, hogy bármilyen szegényes is a ruhám, akkor is tisztán kell hordani, és ha szakadt megfoltozni.  Kitartásra tanított, ha nem megy valami, addig csináld, amíg sikerül megoldanod, befejezned. Segíts anyádnak, reggeltől estig dolgozik, biztosan örülni fog neki. Amíg élsz, figyelj, tanulj meg mindent, mennél többet tudsz, annál többet fogsz érni.  Vágj bele mindenbe bátran, mert aki mer, az nyer.
 
A vad, neveletlen parasztlánykából, illedelmes úri lánykát próbált nevelni. Mindez számára némileg pótolta az anyaság kiélésének nagy hiányát. Akkor még nem tudtam értékelni a fáradozását, csak jólesett a törődése.
 
Téli estéken a duruzsoló cserépkályha melegében hárman ültünk a nagyszobában, én tanultam az asztalnál, Kató néni és Pap bácsi olvastak a fotelban. Néha zoknit stoppoltunk, vasaltunk, és sokat tréfálkoztunk. Béke és nyugalom volt, így emlékszem vissza rájuk ma is.
 
Amikor, már túl voltunk a tanulás alapjain, könyveket adott a kezembe, olyanokat, amelyek kellően megszerettetik a gyerekkel az olvasást. Mesékkel kezdtünk, a keleti mesékkel, ezek elvarázsoltak. Az olvasás rabjává váltam, mindent és mindenhol olvastam. Otthon elbújtam, a rekamié mögé, a kerti vécébe, a hatalmas orgonabokor aljába, hogy nyugalmam legyen.
 
Az ötvenes évek szegénysége mindenkit sújtott, titokban vágtunk disznót a kötelező beszolgáltatás miatt.  Pap bácsi volt az éjszakai böllér, és olyan ügyesen szúrta le, szegénykét, hogy nyikkanni sem bírt, ennek nagyon örültem, mert nem szíveltem a disznóölést, de a kolbászt azért szívesen ettem.
 
Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam meg, milyen szín jellemezné legjobban az ötvenes éveket, gondolkodás nélkül rávágnám, a szürke. Poros utcák, málladozó vakolat, a petróleumlámpák, a szemét égetés, az udvari vécék kimerésének átható büdös szaga. Mosóteknő a kútnál, a sok vödör víz felhúzása, öblítéshez, öntözéshez. Szegényes ruháink, a kivágott orrú tornacipő. A szabadság, oda mentünk játszani, ahova akartunk, és azt játszottunk, amit akartunk. Az önállóság, játékainkat magunk készítettük. Nem féltettek bennünket, nem volt autó, ami elüthetett volna, nem volt gyermekrablás, nem volt bűnözés, nem zártuk az ajtóinkat. Voltak dolgok, de az nem a gyerekek gondja volt, a politikáról suttogva, nem előttünk beszéltek az emberek.
 
A házak szinte kivétel nélkül öregek voltak, a többségüket mórtéglából építették még az előző század végén. A mi fagerendánkba is bevésték az 1889 évszámot. Nyitott kéménye volt a ház közepén. Svábok lakták valamikor a fél falut, kitelepítették őket, és az öreg házakat az Alföldről idejövőknek tíz éves törlesztés terhével eladta az állam. Szegény svábok sírtak a kitelepítéskor, legalább is így mesélték, mert még nem tudták, hogy ők a szerencsések.
 
Mire hatodikba mentem, már egy kis könyvtárnyi könyvet olvastam el. Kató néni könyveinek a negyedét. Számomra hatalmas könyvtára volt, úgy öt vagy hatszáz könyv lehetett a polcokon, de mire befejeztem az általános iskolát, nem marad olvasatlan könyv náluk egy sem.
 
Ez a ház volt az én tudásfám, nélküle az életem más útra terelődik. A kitárult világ tovább űzött, könyvtárakba, iskolákba. A kíváncsiság képessé tett a könnyed megismerésre. Kató néni vitt kezemet fogva a tudás fája alá, amiért én örök hálával tartozom neki. A teremtő hosszú életet adott számára, kilencvenhat évig megőrizte az egészségét, és a szellemi frissességét.

Béke poraira

Gabriel García Márquez: Elgondolkoztató búcsúlevél

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.

Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Küldd el ezt annak, akinek akarod.

Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap. És ha nem teszed meg, az sem érdekes.

Ez az a pillanat.