Adventi merengés

„Az emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig eltemeti, amit álmodott.”  Wass Albert

Gyermekkoromban imádtam elbújni az orgonabokor csendes magányába, belefeledkezni a szorgos hangyák jövés menésébe, a bogarak megfigyelésébe, a pókok ingerlésébe, megszűnt körülöttem az emberi világ.  Hátam nekitámasztva az orgonaágnak bámultam a szaladó felhőket, és álmodtam magamnak a jövőmet.  Hol híres balett táncosként piruetteztem át egy színpadot, hol híres színészként hajlongtam a függöny előtt, mikor mit olvastam, mit halottam a rádióban. Egy biztos, ezekben az álmokban szegény, elnyomott, kisemmizett soha nem voltam. Gazdagságról, hírnévről, sőt a tanár ámulatát kiváltó másnapi felelésről is álmodoztam. Messzi országokban laktam, szabadon utaztam, és a tengerparton futottam a habokban. Büszke voltam a fiatalságomra, mert előttem volt még az egész jövő, az összes lehetőségeivel. Az öregségre, mely akkor még a ködös messzeségben bújt meg valahol, borzadállyal gondoltam.

Majd eljött a várva várt felnőttkor, ezt jelezte számomra az is, hogy az álmokat eltemettem, nem volt idő az orgonabokorra, és a megvalósított valóság, nem is hasonlított a gyermekkori álomra.  Prózai élet, taposómalom, gyerekek, háztartás, főnök, férj, gondok, gondok, és semmi álom.

Karácsonynak éjjelén

Szent ünnepnek éjszakáján,

Zengő bongó csengő hangján,

Száll a szélben a kívánság,

Szeretet, hála, boldogság.

Csillogó hópihe szárnyán,

Megfagyott gondolat ül árván,

Nem szeret már engem a világ.

Késő esti járat nagy robajjal érkezett a csendes vidéki kisváros állomására, nyikorogva, csikorogva megállt, hogy az egyetlen utast kiadja magából, majd el is tűnt a sötét éjszakában. Az utas tétován nézelődött, mozdulatain látszott a bizonytalanság, vajon jó helyen vagyok, vagy mindegy, csak legyek valahol. Kopott hátizsákjával a hátán, görnyedten, fejét lehajtva rúgta a frissen hullott havat maga előtt. Ment a fények felé, be az állomásba, melegre vágyva. Az utazgatás is a hideg okán volt, a fűtött vonat, az andalító zakatolás, nyugodt álomba ringatta utasát. Kihaltnak látszott a környék, mintha lakói csak most hagyták volna el, hirtelen, mint az asztalon felejtett gőzölgő levest. Belépve a váróba, mellbe vágta a nagy meleg, nagyon befűtöttek, talán a szenteste tiszteletére, gondolta. De a nagy melegnek prózai oka volt, senki nem nyitotta csukta ma este az ajtókat. A jegypénztár ablakán a függöny behúzva, mögötte csend honolt, ünnepi volt a hangulat.

A fiatalember, mert amikor kibújt az ócska dzsekiből, és levette a fekete kötött sapkát, látszott arcán az ifjúság, bevackolta magát a leghomályosabb sarokba, elővette a táskából a gyűrött naplót, egy régi fotót őrizgetett benne. Az anyja és ő volt látható hajdanán, talán öt éves, ha lehetett. Mindig könny szökött a szemébe, ahányszor ránézett. Röviden bejegyezte a napi történéseket, és álomra hajtotta a fejét, de a csukott szemek ellenére ébren volt, kusza gondolatait rendezte. Karácsony van, se családja, se fedele, se étele, csak van ebben a rideg valóságban, és utazgat, amire mindig  összekoldulja a pénzt, egy emberektől nyüzsgő nagyváros aluljárójában. Dolgozni kellene, de a munkához jutáshoz lakhatás kellene, a lakhatáshoz szerencse, de neki semmije sincs, családja sincs, széthullott, már régen, gyermekkorában. Az anyja él, de olyan nyomorultul, hogy ez a csavargó élet is vágyottabb, mint az. Vajon az apja él e valahol, megjelenik előtte az alkoholtól elbambult arca, biztos szétmarta már a pálinka, gondolta. Mindent elivott, a lakást, az ő gyermekkorát, a jövőjét, mindent, neki ilyen apa jutott.  Anyja meg csak sírdogált, jajgatott, tehetetlenül tárta szét a kezeit, és úgy ítélte meg, hogy a gyereknek az intézetben jobb helye lesz, már az ellátást illetően, mert ugye ő még azt sem tudja, hogy holnap, hol hajtja majd álomra a fejét. Nagy néha látogatta, nagy néha kihozta pár napra, oda, ahol a patkányok fényes nappal futkároztak, ahol rettegett vécére menni tőlük, ahol csak sarat taposták, de tévét nézni azt nem tudott. Egyre keserűbb érzés uralkodott el a lelkén, próbálta elhessegetni, a nyárra gondolt, valami csodára, amit őszintén remélt és hitt.

Hirtelen ajtónyikorgás billentette ki ebből a szendergő állapotból, két rendőr lépett hozzá. Megkérdezték, hogy hová utazik, és van e jegye. Elkérték a személyit, a lakcímkártyát, ami nem volt. Az állomás nem melegedő, nem lakás, és ezzel kitessékelték a fűtött váróból. Jöjjön vissza hajnalban, amikor a vonat indul. A fiú felöltözött, hátára vette a motyóját, és lassú léptekkel kilépett a havas karácsonyi éjszakába. Bármerre nézett, ünnepváró fények ragyogtak, az ablakok mögött meleg, család, szeretet és boldogság. Neki pedig nincs más, csak a hideg, a magány, mert ez a világ nem szereti őt, ki akarja lökni magából.

Ment a sínek mentén, ment előre, már rég elhagyta az állomást, körülötte csak a hó világított, és a hidegen ragyogó csillagok. Lelke összefacsarodott, úgy érezte át kell mennie egy másik világba, átlépni egy rejtekajtón, oda ahol már nem fáj semmi.  Elfáradt, leült a sínre, és többé nem állt fel onnan.

A mozdonyvezető későn vette észre a gyér hajnali fényben a sínen ülő emberkupacot, dudált, fékezett, késő volt már minden.

Komor gondolat...

Életünk végén, amikor az egykor oly szeretett, és otthonnak érzett világ idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyunk, egy új világba készülünk, rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk és fényeztük éltünk.  Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál.  Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunk, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen, és fáj nekik nézni a haláltusánk, a nyomorúságunk, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket.  Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.

Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekkoromból

A cséplés

Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltban. A gazdasághoz már több minden kellett; vegyszerből csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve, mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk az osztásnak.
A szőlőt kéthetente permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, ezt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt, és a szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat. A tanya nem termelt szemetet, minden jó volt valamire. A letépett hajtás a földön maradt, bekapáltuk, ez zöldtrágya volt. A trágyadombra került minden szerves anyag, a hullott gyümölcsből pálinka lett. A hullott almát és a szedret a disznók ették fel. Régen mindent papírzacskóba adtak, nem volt műanyag csomagolóanyag, igaz, nem is vásároltak annyi mindent össze, mint manapság. A maradék étel a kutya táljában landolt. Bútoraik a régi családokat egész életükben szolgálták. A tanyákon ismeretlen fogalom volt a szemétdomb.
Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. De azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés-forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze, és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték, és fedett helyre leöntötték; ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne: apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.
Az ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.
A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-as évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.

A tökéletesség akarása

"Van fogalmad arról, hogy hány életet kell még leélnünk, amíg egyáltalán eszünkbe jut, hogy az élet többet jelent az evésnél, a harcnál vagy a Falka hatalmánál? Ezret.... tízezret! És utána másik száz életet, amíg elkezdjük megtanulni: létezik egy olyan dolog, hogy tökéletesség; majd egy másik száz élet után rájövünk, hogy életünknek az a célja, hogy megtaláljuk a tökéletességet, és ki is mutassuk."

Richard Bach

Nézem, ahogy szalad a folyó, figyelem a madarak röptét, a bogarak nyüzsgését, a világot és tudom, hogy ez a tökéletesség, az egész. Mi emberek tudattalanul, vagy tudatosan törekedünk az egészre, a tökéletességre. Minden tettünk, ha jó, ha rossz, igazolja ezt.  Elérhetetlen vágyként éljük meg, olykor lemondunk az akarásáról, de másnapra feledjük, és igyekszünk minden tettünkkel ismét a tökéletességre.  De az élet rövid, az okulásra kevés az időnk, hibát hibára halmozva tanuljuk meg, hogy mi a fontos, mi a létünk értelme, és nem vagyunk annál több, mint  csepp a tengerben, az egész nüansznyi része csak, de akkor is fontos a tökéletesség akarása.

Sóvárgás

"Néha tele vagyok irigységgel. Gyakran megesik. Olykor dühvel, keserűséggel, magánnyal, de leginkább az irigységnek is azzal a formájával, amikor annyira vágyok valami után, hogy bármit megadnék érte. Sóvárgás? Talán. Nem a legszebb dolog, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan ember a világon, aki ne vágyna valami olyanra, ami lehetetlen. Ami az övé volt, de elengedte. Ami létezik, de sosem birtokolhatja. Mindenki vágyik valamire. Én időre vágyom... visszaforgatni az elmúlt hónapokat, újraélni a múltat, hogy más legyen a jelen. Túl nagy kérés."

Egyszer olvastam egy gyászjelentést, mely azóta is az agyamban kóvályog, mint egy elvesztett madártoll:  „Ha az ember elveszti a szüleit, az árva. Ha az ember elveszti a társát, az özvegy. Ha az ember elveszti a gyermekét, arra nincs szó”.  Nem lehet szavakkal elmondani azt az érzést, amikor az urnát leteszik a sírba, és benne van az életed értelme, hamuként. Semmivé válik a jövő, minden várakozás, a beteljesületlen remény, hogy felnevelted, learathatod a munkád gyümölcsét.  Nem nézheted a boldogságát, mely téged is boldoggá tesz, nem drukkolhatsz a küzdelmeinek, nem dajkálhatod az unokád.

Nincs más vágyam, éjjel és nappal sóvárgok utána, nem akarok mást, csak visszafordítani az időt.  Azt az időt szeretném megkapni, ami nem olyan rengeteg, talán csak egy órányi, azt, amikor az én szépséges lányom hazafelé karikázott, és egy elátkozott gyilkos megkívánta, és ezért elvette mindenét. Csak ez az óra kellene nekem, hogy megsemmisíthessem.  Az életünk újra olyan lenne , mint régen, egyszerű, gondokkal teli, mindennapi, mint a többi emberé, ez lenne csak az én vágyam. Nem kellene minden fiatal férfira úgy néznem, hogy lehet, hogy ő….. Az is lehet, hogy már nem is volt fiatal.  Az életemnek értelmet az igazság keresése ad, csak akkor halhatok becsülettel, ha megtalálom a gyilkosát. Megtalálom, mert nincs semmi, ami elkerülné a figyelmem, hittem eddig, de még nem tudom feladni. Ha valami csoda folytán, ily sok idő után előkerülne, vagy önként feladná magát, már nem adna megnyugvást meggyötört lelkemnek.  Csak az álmaimban kapom meg az időt, és ott tovább éljük az életünk, a menyegzői táncot járjuk, és pelenkázom az unokám.

A valóság az, hogy esik az eső, hideg szél csap az arcomba, markolom a virágcsokrot, és a fejem lehajtva igyekezek minden nap a temető útján a sírod felé.  A gyilkosod kilétét örök homály fedi, és soha nem birtokolhatom, azt az időt, mely visszaforgatná a kerekét, és visszaadná egy boldog jövő reményét.

Ui.: Rövid újsághír: A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezték .... Azóta sem a fegyvert, sem a gyilkost nem találták meg a rendőrök.