Gondolataim a vers ünnepén

Életünk során megannyi gyönyörűségre csodálkozunk rá, de a szavak szépséges festménye, a vers, a lelkünket is megsimogatja. Varázsecsettel festi a színes szóvirágokat, érzéseinket ragyogó dallamba zárja. Rímbe font álmaink sejlenek fel, a mélyre nyomott érzéseink a felszínre kúsznak olvasásakor. Andalító dallam, a ragyogás harmóniája, a szavak tánca a vers, mely a rideg valóságból kiragad, és a csendesen csendülő békességbe visz. A szavak színes játéka csak az ember sajátja.

A meg nem élt élet......

A túlparton állva, csak ámulok, hogy milyen egyszerűen jutottam át. Egy szempillantás alatt elérhetetlen távolságba jutott az én egyszerű életem. Ebben az édeni közegben könnyedén táncolva az időtlenségben, elmeditálhatok a hajdani létemen. Lebegve itt az éteri békességben, a régi világom olybá tűnik, mint egy nyüzsgő hangyaboly, ahol, mint szorgos kis dolgozó tettem a dolgom, szakadatlan. Napról napra, mindent, amit rám osztottak a hétköznapok.
Ám, ha este kigyúltak az ég fényei, nyitott szemmel álmodtam egy másik életet, mely reggelre tovatűnt. A hajnali lámpafényben álmos szemmel bújtam ruháimba, csoszogva indítottam a napom, főztem a kávém, csörögve, zörögve visszazuhantam a szürke valóságba. Munkába mentem.
Nappal a számok, ügyek, gondok, a rideg valóság az uralmuk alá hajtottak. Hazatérve a család, a kert, a házimunka, tett rabbá.
Mint szorgos hangya, kit a dolgozó génjei örökös taposómalomba hajtanak, kezdtem újra és újra napjaim.
Ám este a fejem párnára hajtva, megfáradt testem ledobtam gondolatban, és szép, friss nyurga testbe léptem. Álmaimban gondtalan, sikeres élet élő fiatal nőként ragyogtam. Csak nappal öregedtem, az álmokban nem ért utol az idő haragja, mely nappal az arcomra barázdát festett, és megrogyasztotta ruganyos járásom.
Szép lassan, de biztosan, elfogyott a nappalok sora, és már itt állok a túlparton, az időtlenségben, és látom a megnyomorodott öreg testem a sír mélyén, felettem az enyéim állnak, tudják, hogy értük volt a hangyaszorgalmú nappalaim sora.
De látom az álmaimat is, a meg nem élt életem. Újra kellene születni talán? Valahol, valamikor, egy csillagfényes éjszakán felsírni, és megélni a megálmodottat.

Húsvét 2012

"Pasolini filmjét sok éven át kerestem a hazai videotékákban, mindhiába. Aztán néhány éve lehet, amikor betérve a Deák-téri evangélikus könyvesboltba egy kis karácsonyi könyvvadászatra, egy félreeső kis polcon felfedeztem... Az eladónő megütközve jegyezte meg, hogy ennél a „kommunista” filmnél sokkal jobban ajánlaná a Zefirelli-feldolgozást. Kétrészes, színes és egy árban van Pasoliniével. Szándékomat nyomósítva mindjárt kettőt vettem, egyet magamnak, egyet ajándéknak. Mert nem lehet nagyobb ajándék egy narráció nélküli szószerinti evangélium, amatőr színészekkel, fekete-fehér celluloidon. A hangzó ige dísztelenül, semmi póz és manír. Amatőr karakterek a megrázó szegénység képeivel. Igazság. Valahogyan mindig is így képzelem Jézust és az őt körülvevőket, tanítványokat és egyszerű embereket. Igazság, csupaszon maga. Egyszerű emberek, nem csillogó, színes, kék, arany és bíbor köntösökben, de a munka izzadtságát felfogó vastag darócruhában. Fekete fehérben, robusztusan. Nem idilli falvakat és városokat látunk, hanem a kor nyomorúságos barlanglakásait és keszekusza utcáit. Nincs semmi ájtatosság, semmi kegyesség és ezáltali hamisság, ami a mindenkori vallás legnagyobb kísértése, és amelyben minden vallás rendre el is bukik. Mert Jézus, a Mester, soha semmi ilyet nem tett. Tesz viszont csodákat a kimondott szó erejével, pillantásának erejével. Döbbenetes az elhívási jelenet lélegzetelállító póztalansága. A megbilincselő pillantás elég, hogy addig életüket, mindenüket eldobva kövessék a tanítványok.

Pasolini a Mester-tanítvány kapcsolatot hangsúlyozva tesz egy hallatlanul igaznak tűnő megközelítést: a forradalmár Jézus és követőinek harcát az Igazságért. Mert Jézus működése igazi szellemi forradalom volt a bigott farizeusi zsidó világban. Botrányos és felforgató eszmék térnyerése. Szeresd felebarátodat, sőt még ellenséged is. Bocsáss meg nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is. Mert az emberi lélek legnagyobb mélységéből hozott önmegtagadó igazi áldozattal tisztulhat az egyén és a társadalom. Amikor meghaladom önmagamat, nem ütök vissza. Nem lépek az alulmaradóra, hanem segítő kezet nyújtok. Együtt vacsorázom a bűnössel. Érdek nélkül teszek. Kimondani az igazságot akkor is, amikor számomra hátrányos."

Seres Gábor Dr.

Nagy az Isten állatkertje.......

Csak erős idegzetűek és stabil gyomrúak nézzék meg ezt a videót.

A játékos

Munkáséletem utolsó telén történt meg ez az eset. Nappali műszakba indultunk egy sötét decemberi hajnalon ki a határra, cudar hideg volt azon a reggelen, az erős szél vízszintesen hordta a havat, majd felborította a kocsinkat, és alig lehetett látni a hóeséstől az utat. Az autópályát egyöntetű fehérre festette a hó, csak az előttünk haladó autók fénye és az elválasztó sáv mutatta az irányt, nagyon lassan haladtunk. Más napokon a határra sietők folyton előztek bennünket, azon a reggelen senki sem mert előzni. Az út normális időben nem tartott húsz percnél tovább, most félórába is beletelt mire végre kiértünk. A pénzváltók aulájába érve meglepődtünk a reggeli tömegen, az embereket beszorította az ítéletidő. Az éjszakai műszak már idegesen toporogva várt bennünket, szerettek volna mihamarabb hazaérni, félve az erősebb hóeséstől.

A két pénzváltóban már megtörtént a váltás, csak mi matricások késlekedtünk. Nagy volt a zsongás, emberek gyorsan kihörpintették a kávéjukat, és siettek az útjukra tovább, az éttermet a reggeli takarítás hangja, a porszívó hangos búgása töltötte meg.

Ezzel a szokásos nyüzsgéssel indult a nap, Kárli, a nikkelsdorfi pék meghozta a nagy kosár friss kiflit, mi rögtön vettünk egy párat reggelire. Az örökké morgó takarítónő nem győzte feltörölni a cipőkről leolvadt hólét. A vécé előtt a szokásos reggeli sor állt, mintha minden busz egyszerre ért volna a határra, a sűrű cigaretta füstöt vágni lehetett, de most nem nyitották ki az ajtókat a pincérek, mindenki fázott. Az emberek morcosan húzták össze a kabátjukat, és türelmetlenkedve vártak a kávéra.

Az aulában két játékautomata pöffeszkedett, szinte soha nem árválkodtak, valaki mindig tömte őket pénzzel, mert nyerni, nagy néha nyert valaki, de olyan nem sok volt..Nem néztünk még körül, mert elfoglalt bennünket a reggeli teendők sora, és a nyitás előtt még kifutottunk a büfébe, a szokásos ébresztő kávénkat meginni. Visszatérve a helyünkre, szinte egyszerre elhúztuk a függönyt és elindult a napunk, ami csak este hatkor ért véget a számunkra. Ahogy körbe tekintettem, melyik ablak mögött ki ül, vettem észre az ajtó melletti játékautomata játékosát, egy középtermetű, szőkés hajú, oroszos külsejű férfit. Az arca egy kicsit emlékeztetett Putyinra, szűk szemrés, erős pofacsont, keskeny ajkak.

Láttam már ehhez hasonló alakokat az autópályán, de kizárólag éjszaka, amikor a bódéban dolgoztam és sorompóval kellett átengedni az ellenőrzés után az utasokat. Egyszer egy ritka forgalmú éjszaka, szakadt fehér lada állt meg az ablakomnál ukrán rendszámmal, négy férfi ült benne, a sofőr lehúzta az autó ablakát és várakozóan rám nézet, se köszönés, se pá. Természetesen én köszöntem és rákérdeztem a fizetőeszköz nemére, forint? Jött a tömör válasz, dollár. Mondom az árat, adom a matricát, nyitom a kaput, a férfi benyúl a kesztyűtartóba és kivesz egy nagy marék nagy címletű dollárt.

-Nazad forint- mondom neki Ezzel tudatva, hogy a visszajárót forintba adom, ez az előírás. A sofőr megvonja vállát és odaad egy ötven dollárost, ez volt a legnagyobb címlet, amit a dollárból még elfogadhattunk. A többiek egykedvűen ültek az autóban és itták a sörüket vastag füstöt eregetve pöfékeltek. No mondom, ezek sem egyenes úton jutottak ehhez a sok dollárhoz, nem szeretnék velük találkozni a bódén kívül. Szóval nekik volt a játékoshoz hasonló fizimiskájuk.

Eltelt a délelőtt, a játékos csak játszott, néha odalépett a mögötte ülő pénzváltó kisasszony ablakához és minden szó nélkül bedugta az euróját beváltani forintra. Már perdült is vissza géphez és tömte bele a pénzt, és már nyomta is a gépet tovább. Azon a gépen senki nem játszott aznap, csak az orosz, vagy ukrán, mert az nem derült ki , hogy milyen náció tagja, miután senkivel sem beszélt többet a kelleténél, vagy még annyit sem. A pincérnek csak felmutatta poharát, vagy az üres cigarettás dobozát, ennyi volt a rendelés. Nem ivott alkoholt, csak kávét, és rengeteg kólát. Délben egy becskást evett, ez egy szendvics volt forró rántott hússal és salátával, a pincérek nevezték így ezt a laktató, gyors és rendkívül népszerű ételt. Biztos , hogy szláv, vagy román nyelven jelentett valamit, de ezt már senki sem ismerte.

Szóval a játékosunk nyomta a játékgépet egész délután. Már biztosak voltunk abban, hogy az időt múlatja vele, vár valakire. Drága mulatságnak tűnt, mert amit nyert, azt is visszaforgatta a gépbe, és már a nagy címletű eurójait váltogatta be. Már mindegyikünk őt figyelte, a pénzváltók, a vécés néni, a pincérek. Este hatkor úgy mentünk haza, hogy otthagytuk a játékost a gép előtt.

Másnapra az idő megnyugodott, a hóesés megszűnt, a szél kissé alábbhagyott, de kegyetlen hideg lett. Este hatra mentünk dolgozni, és nem örültünk ennek a szeles hideg időnek, mert munkahelyünk ablakai északnyugatra néztek és nagyon rosszul záródtak. Éjszaka pedig alig fűtöttek. Alaposan beöltözve indultunk munkába. Amint beléptünk az aulába, rögtön a játék automatára néztünk és az orosz még mindig ott játszott. Már látszott az arcán a kialvatlanság, gyűrött volt és megviselt, de talpon állt és csak játszott, mint egy megszállott. A pincérek mondták, hogy az éjszaka folyamán nyert egy nagyobb összeget, de azt is beletömte a gépbe. Számolatlan itta a kávét, és a kólát. Már kezdtem tisztelni ezt az állóképességet, ami hihetetlen volt számunkra. Nem nézett senkire, csak a gépre, mintha nem létezett volna számára a külvilág. Csak ő volt a gép és a játék. Mintha egy maratoni küzdelem zajlott volna előttünk, melyben a gép állt jobban, a játékosa, elkeseredetten küzdött. Egyre sűrűbben ment ki a mellékhelyiségbe, de sietett is vissza, nehogy valaki odaálljon a kedvenc játéka elé. Biztosítékul, otthagyta a cigarettáját és a poharát a gépen. Hajnaltájt fordulat állt be, mert a kólát konyak váltotta fel, és abban sem volt mértéktartó, ennek ellenére nem látszott rajta részegségnek még a nyoma sem. Átlag állóképességű ember már állva elaludt volna, mint a fuvaros lovak.

Úgy hajnal három körül, már megszoktuk az alakját, már nem is figyeltük folyton, ám azt észrevettük, hogy a poharát, a cigarettáját a gépen hátrahagyva, sietve, kiskabátját jól összehúzva magán kilépett az ajtón. Egy darabig még vártuk, hogy visszajön, de soha többet nem láttuk viszont a maratoni játékost, aki majd két napot játszott egyfolytában a gépen, összesen negyvenhét órát.

Ne higgy a révésznek!

- Hová viszel?
- A pusztulásba!
- Te a halál vagy?
- Nem, én a révész, ki átsegít a megsemmisülésbe.
- Te is ember voltál és meghaltál valamikor?
- Nem, én az emberek képzeletének szülötte vagyok, és nincs se életem se halálom.
- Akkor miért látlak, miért látom, hogy evezel? Miért látom a csónakot? Meghaltam már?
- Nem haltál meg, de most haldokolsz. Ez a képzeleted utolsó játéka.
- Ha átviszel a folyón, halottá válok?
- Igen.
- Ott a holtak országa vár rám?
- Nem. Nincs holtak országa.
- A vallások szerint van. Van menny a jóknak, és van pokol a bűnösöknek.
- Csak a vallások szerint van. Az igazság az, hogy nincs semmi, csak az emberek ezt nem bírják elképzelni, és félnek a haláltól. Az élet öröm, igaz nem mindig, de akkor is imádtok élni ti emberek. Azt szeretnétek, hogy a halállal ne legyen vége az örömötöknek, sőt arra vágytok, hogy mindazt megkapjátok, ami nem volt meg az életben, de az igazság sokkal egyszerűbb.
- Igen? És mi az igazság? Most olyan békésnek és boldognak érzem magam.
- Ez természetes, mert megszabadultál a tested kínjaitól, az agyad már nem érzékeli a fájdalmat, pusztulóban van.
- Akkor miért látlak? Mert az életben ezt rögzítetted az agyadba, és mivel még részben működik, ezt adja neked ajándékba. Az utolsó képzelet játékát.
- Mi történik, ha mindennek vége?
- Egy nagy fehérséget látsz , és ezzel vége mindennek. Nem létezel, nem látsz, nem érzékelsz. Szétszóratsz!
- Mi az, hogy szétszóratsz, és mi lesz a lelkemmel?
- Visszakerülsz az anyaföldbe, ahonnan az életed nyerted. Minden sejted, átalakul és táplálja az új életet. A lelked ott marad a földön, a gyermekeid és a többi ember emlékezetében. Ha sok hasznosat tettél, akkor még sokáig él az emberek emlékezetében a léted. Van, akié több ezer évig.
- Nem ezt reméltem, azt hittem, vagy pontosabban, azt akartam hinni, hogy valamilyen formában létezek tovább a halál után., például , mint egy testetlen lélek, aki egyszer , majd egy új testet kap, és újra kezdheti a földi életét. Most nagyon elkeseredtem.
- Ne félj, ez az érzés is elmúlik hamarosan, a többivel együtt. Azért ne gondold, hogy nem létezel tovább, csak nem úgy, ahogy emberi agyaddal elképzelni tudtad.
- Nem láthatom többé a szeretteimet? Azt hittem, hogy találkozni fogok a rég halott szüleimmel odaát.
- Már találkoztál az életedben, csak nem tudsz róla, ott élnek az unokáid testében, lelkében. A szeretteidet nem láthatod többé, hiszen a látásod is elveszted.
- Már látom a fényt! Olyan boldognak érzem magam!
- Mindjárt megszabadulsz minden földi dologtól, tőlem is.
- Nem hiszek neked révész! Az nem lehet, hogy semmivé leszek! Az nem lehet………………

Materialista magyarázat a halál állapotáról.

- -