Őszi falevél meséje

Csend honol még a sírkertben, kapuja zárva, csak a vénséges vén gesztenyefák hullatják zöldessárga leveleiket halk zizzenéssel a földre. Nem hallja azt senki más csak a vén fa. Néha felsóhajt – végre itt a pihenés ideje! Ekkor levelek megindulnak, és tucatjával libbennek alá. Én, anyám ki tudja hányadik levele, egy sírkő tetején landolok – de kár, hogy múlik a nyár, jön a rút ősz, rám a halál vár- kiálltok sírva fel.

A vén fa felkacag, korholón szól rám - ne bőgj már, hiszen minden tavaszon újra születsz, ismét rád vár a nyár! Tavasztól őszig tiéd a világ, fentről csodálhatod az egész temetőt, a jövő menő embereket, az öreg halottaskocsit, az emlékezés milliónyi virágát, a fejfákat, a díszes köveket, az esti szellőben táncoló gyertyafényeket – immár negyven éve. Az igazi halált még nem ismered, az nem ilyen.  Az egy hang, mikor felsikít az a hang, egy éles motorfűrész hangja, akkor jő számunkra az igazi halál. Én az anyád, az után már nem hullajtok több termést, nem nyitom ki többé a virágbimbóimat, nem nevelem többé erre a világra a szépséges kis levél lányaimat. Ha a fűrész sikolyát meghallod, akkor sirathatod negyven boldog nyaradat leányom. Mi, a sírkerti fák, nem dőlhetünk csak úgy el halálunkkor, mint az erdei testvéreink, összetörnénk körülöttünk a sírköveket. Minket kivágnak, sikoltó fűrész szép lassan öl meg bennünket, először levágja karjainkat, majd csak ez után vet véget életünknek.

Kicsit hüppögve, ijedten nézek fel rá, enyhe szellő az út porába lebbent, egy utolsó szomorkás mosolyt küldök még anyámnak. Majd tavasszal találkozunk! – kiáltom, és tovasuhanok a temetőn végigtáncoló szél szárnyán.  Borús a reggel, az őszi eső csendesen szemerkélni kezd. A nagykaput hangos döngéssel kitárja a sánta temetőőr. Öreg nénike ballag be rajta, karján kis öntözőkanna, kezében színes virágcsokor. Fekszem a lucskos úton, jövő menő emberek talpa tapos bele az út sarába.

Angyali festő

Színeinek könnyű tánca,

Palettája Isten adománya.

Szemnek ragyogó szépség,

Léleknek kegyes ajándék.

1348 hideg februárjában Pestis járvány tört ki Toscana vidékén, az emberek bezárkóztak a házaikba és szidták a zarándokokat, utazókat, mert szerintük ők hozták magukkal Frankhonból a szörnyű vészt. Mások szerint a sok bűn miatt van az istenbüntetés. Siena városa felett sűrű füst gomolygott, az utcai tüzeket éjjel nappal táplálták, hogy a füstjével megtisztítsák a várost a pestis fertőző gőzétől. A halottakat hordó taligák örökösen rótták útjaikat a szűk sikátorokban, és ha megteltek kivitték a városon kívülre és egy nagy közös sírba dobálták őket. Mire megelégelte a pestis az öldöklést, a város lakóinak több mint a fele elpusztult.

Pietro családból csak az idős apa és a legkisebb fiú maradt életben. Az öreg halála előtt megeskette a fiát, hogy a gyermekei közül egyet Isten szolgálatába küld, hálából, hogy meghagyta az életüket. Az ifjú Pietrónak sok gyermeke született végül a legkisebbet, Guidót, találta alkalmasnak a szentéletű szerzetesi sorsra. Guido a bátyjával egyetembe miniatúrafestőként dolgoztak a Domonkosok műhelyében.  Guidóval könnyű dolga volt apjának, kedves, jóságos és szerény gyermeke volt szüleinek.  Nem volt szükség a kényszerítésre, Guido örömmel és vallásos meggyőződésből lépett be a szerzetesi rendbe. Isten és a hívek szolgálata mellett felszentelt szolgája volt a festészet művészetének is. Tehetsége mély istenhittel és szerzetesi alázattal párosult. Festményein, táblaképein ott ragyogott Isten-ember örök, fénylő, éltető szeretetének megjelenítése, sugárzása. Rendtársai és az emberek nagy tisztelete és szeretete övezte, de benne mégis a nyugtalanság uralkodott, vagy inkább hiányérzet kínozta, mert folyton, szakadatlanul kereste a tökéletes Mária arcot. Azt az angyal arcot, melyre,ha rátekintett az emberfia, felkiáltott, oh igen, ilyen lehetett a szűzanya. Szűziesen ártatlan fehér arc, ragyogó kék szemek, csepp száj, és mindez gyönyörű hajkoronával ékesítve. Az egész lényből áradjon harmónia, alázat és az emberszeretet. Ez a tökéletes lény, akiről Guido mester álmodott, legyen istenfélő, mert csak ekkor érezte volna méltónak arra, hogy az általa festett Máriái az ő arcával tekintsenek le a festményt bámulókra..

Meg megbámulta az apácák fizimiskáját, és más az egyszerű pórnép lányainak és asszonyainak arcát, és egyet sem talált méltónak e szent célra. Már-már letett az örökös keresgélésről, amikor a Piazza del Campo főterének egy eldugott sarkában meghallott egy vak lánykát dalolni. A kis kolduslány egy kis zsebkendő előtt esetlenül lépkedve édes bús olasz dalocskákat énekelt, és várta , hogy koppanjon a pénz a kendőn. A lányka oly ártatlan szelídséget sugárzott, hogy az emberek megálltak, és boldog mosoly jelent meg az arcukon, amikor a lánykára néztek. Guido csak nézte a kis kolduslányt, és a képzeletében már ott ragyogott, fénylett az ő Máriáinak arca, melyre, ha földi halandó rátekintett érezte, hogy ő az igazi Mária. A mester minden áldott nap elsétált a főtérre, megállt a lányka előtt, egy aprópénzt csendített a kendőbe, és nézte a lányt. Arca minden kis gödrét jól belevéste az emlékezetébe. A festőműhelybe térve megfestette ezt a csodálatos arcot, és ezentúl, e kép volt a modell, ha a Szűzanyát festette.  Minden Mária arcból, melyet a mester készített, a vak kolduslányka tekintett vissza az előtte állókra. A lányka mit sem tudott az ő kitüntetett szerepéről, csak annyit érzett, hogy egy jóságos szerzetes segíti őt, a vaksága miatt. Amíg élt, támogatta a lánykát és családját, a templomban az első sorban foglalt helyet a család, a kitüntetett figyelemnek köszönhetően. Guido, ha lányra tekintett, boldognak érezte magát, és áldott béke és csodálatos szépség költözött a lelkébe.

Guido, korának híres, és tisztelt szerzetes festője lett, akit az utókor szenté avatott, és csak így emlegeti, Fra Angelico, az angyalok festője.