Futórózsás május emlékére

Kérlelő

Ne hagyj magamra
nagy a hiányom
fekszem egyedül
keresztfa ágyon.
Vigyél el engem
ölelő fénybe
túl valóságon
mesékben élnem.
Csupa dér lelkem
csókoddal oldjad
tépjed le rólam
rám tapadt múltam.
Mintha szél fújna
seperj el átkot
szív holt útján
ébreszd a lángot.
Ne hagyd a homályt
betakarni engem
szárnyakkal növeszd
emeld a testem.
Létezni taníts
angyalként újra
nyugodjon szívem
megírt a sorsa.

Kardos M. Zsöte verse

Rettegés

A rettegés a félelem felső foka, folyton mögötted van, felőrli a lelked, rátelepszik a gondolataidra, később csak ketten maradtok, megszűnik körülötted a napi valóság, és végül, ha nem törsz ki belőle, legyűr - a vesztes te maradsz.

Sánta Johann-nak hívták az öreg sorompóőrt, a svájci határhoz közeli alagútnál szolgálta a vasutat. A korát senki nem tudta, mindig öregnek látszott, azok közé az emberek közé tartozott, akik, ha elértek egy bizonyos kort, utána már nem sokat változtak. Fiatal korában történt lovas balesete óta sántán járt. A vasutas sapkáját télen-nyáron hordta, hóna alatt a kis piros jelző zászló, jobb kezében alkonyattól a lámpája pislogott, nappal vagy a síneket ellenőrző kalapácsa lógott, vagy a kaszáját dobta a vállára. A munkája közé tartozott, a rá kiszabott pálya két oldalának a gyomtalanítása, az alagút utáni váltók állítása, továbbá a hetenkénti sín ellenőrzés az alagútban, mindkét végétől úgy egy-egy kilométerre. Sorompó ugyan itt nem zárt le utat, mint a legtöbb vasúti őrháznál, mert annak kezelését is a sorompóőrnek kellett volna ellátnia. Csendes, kisforgalmú volt ez a vidék. Nappal hat személyvonat jött és ugyanannyi ment be az alagútba, éjszaka kettő. A tehervonatok érkezéséről távírón értesítették, de annak is volt azért rendje, nem csak úgy, össze vissza jöttek-mentek. Az alagútban egy sínpáron jártak a vonatok, de a váltó után kétfelé ágazott el. Szigorú előírás szerint állították a váltót, Johann fejéből csak a halál lett volna képes kimosni ezt a rutinná alakult tudást, úgy beleégett az évek során.

Nem nősült meg, alkalom híján nem udvarolt soha, évente csak egyszer kért helyettesítést, amikor meglátogatta a húgát és annak a családját, egyébként örökké itt szolgált, éjjel-nappal. Egy öreg németjuhász élt vele, néha beszélt hozzá, ha olyan kedve támadt, meg magában is, mint a legtöbb magányosan élő ember. A kutya lelkesen hallgatta. Ő volt itt az első olyan eb, amelyik megtanulta, hogy a vonat veszélyes, mert, a többi kutyája kivétel nélkül a vonat kerekei alatt lehelte ki a páráját.

Szabad perceiben mindig az őrház előtti padon üldögélt, egy öreg diófa árnyékában, és a tájat bámulta, az alagutat figyelte, néha megsimogatta a kutya fejét. Olykor elaludt, de hosszan soha nem szunyókált el, még az ágyában sem, csak úgy szendergett, mint a nyulak, sűrűn felriadva. Ezt is itt szokta meg, mert itt még soha nem alhatta végig az éjszakát, az esti vonat, és az éjjeli fél egyes után, váltót kellett állítania. Nyaranta, ha az esti elment, kint maradt a padon és a csillagokat bámulták a kutyával. A kutya olykor megugrott, ha halk puha suhanással indult az éjjeli vadászatra valamelyik bagoly, a sok közül, vagy ha ismeretlen nesz ütötte meg a fülét. Johann nem sokat törődött vele, kutyadolog, nekik éles a hallásuk, olyat is meghallanak, amiért felesleges ugatni.

Félni sem félt, csak a haláltól, látta anyja hosszan elnyúló haláltusáját. Néha az alagútból előbotorkált, egy-egy kóborló ember, megkínálta vízzel őket, és útbaigazítást adott, ha eltévedtek. Rablótól sem tartott, mert sok mindent nem lehetett tőle elvenni, készpénzt keveset tartott otthon, csak a szükségest. A fizetését a vasút egy banki számlára tette, de ebből csak akkor vett fel, ha kivette az évi szabadságát. Élelem sem hiányzott soha - egy ismerőse hozta hetente a faluból - továbbá tartott néhány tyúkot, és kacsát, valamint négy kecskét. A ház elején volt a szolgálati hely, mögötte a lakás, egy szoba-konyhás, kamrás lakrész. Az udvar végébe építette meg az ólakat és a melléképületet. Amikor fiatalon idekerült, boldog volt, mert munkája lett, és fedél került a feje fölé, mindkettő szükségeltetett akkoriban. Anyja halála után, a húgai férjhez mentek és kitúrták a szülői házból. Munka is csak alkalmi akadt. A vasút is jól járt Johann-nal, hűséges, kötelességtudó munkásuk lett, akire soha senki nem panaszkodott.

Egy gyönyörű nyáreste, mikor a telehold mindent beragyogott, amikor az esti személy már elment, kibaktatott a váltóhoz, átállította, majd visszatérve, letelepedett a padra. Meggyújtotta a pipáját, és megsimogatta a hűséges eb fejét, boldognak érezte magát ebben a csendes békében. A gyermekkorára gondolt, a mamára. Mindig felidézett magában egy kedves esetet, vagy csak a mindennapokra emlékezett. Ilyenkor egy más világot látott, a messzeség szépítette boldog gyermekkort.

Elszenderedett, majd hirtelen felriadt a kutya halk morgására, pontosan úgy morgott, mint amikor félt valamitől, és ugrásra készen állt. Johann kimeresztette a szemét, tekingetett a holdfénynél mindenfelé, de nem látott semmit. A kutya felállt, és ekkor farkas vonítás hasított bele az éjszakába. Johann az alagút felé kapta a fejét, egy magas, fekete alakot látott felé integetni, miközben vonított. Abban a pillanatban az alagútban megjelent az éjjeli vonat fénye, zakatolása elnyomta a vonítást, és kirobbant az alagútból az éjszakai személyvonat, Johann csak állt dermedten.

- Uramisten!  Biztosan meghalt az az ember! – kiáltozta.

Majdnem elfelejtette leadni a távírón a jelzést a következő állomásra, és egy óra is eltelt, mire rászánta magát a váltóállításra. Hátra ment lefeküdni, de egy szemhunyásnyit sem aludt. Amint világosodott kiment az alagút bejáratához a kutyával, de nem találtak semmit, pedig emberi maradványokat sejtett mindenfelé, de egy csepp vért sem látott.

Egész nap az esti jelenet járt a fejében, nem csinált semmit, csak a szükséges feladatait látta el, néha elszundított, nagyon fáradtnak érezte magát.

Este ugyanúgy megismétlődött a rémes eset, mint az előző nap, csak a vonítás maradt el. Hajnalban ismét az alagút bejáratánál vizsgálódott, de nem talált semmit. Egyre jobban gyengült fizikailag, de lelkileg is, nem tudott aludni. Estelente már várta az éjfélt, felállt és úgy bámulta az alagutat. A kutya már nem morgott, csak őt nézte. Johann-ról folyt az izzadság, remegett, a félelemmel vegyes idegességtől. Az alak minden áldott éjjelen ott állt és neki integetett, mintha hívta volna, és akkor kirobbant az alagútból az éjjeli vonat. Ablakai világosak, csak úgy fénylettek az éjszakában, mögöttük emberek ültek, nem láttak ki, nem törődtek a külvilággal. Már minden gondolatát a fekete integető alak töltötte ki. Nem evett, csak a munkáját végezte sietve, nem foglalkozott a kutyával sem. Úgy érezte nem mehet ez így tovább, el kell mondania valakinek, de félt, hogy bolondnak hiszik majd. Így hát nem szólt senkinek, még a hetente élelmet hozó ismerősének sem.

Furcsán kezdett viselkedni, folyton az alagút felé kapta a fejét, amikor bement a síneket ellenőrizni, nem figyelt másra, csak nyomokat keresett, igazából nem tudta mit, csak valami oda nem illőt, olyasmit, amit eddig még nem látott. Hangosan beszélt magában, de nemcsak olykor-olykor, szinte mindig.

Egy este Johann, nem ült le a padra, egészen közel ment az alagúthoz, vitte magával a kaszáját is. A kutya nem tartott vele, félt a vonattól, csak állt a pad mellett és ugatott. Johann botladozott a sínek szélén és várt. Már úgy érezte, hogy itt kellene lennie a vonatnak, de hiába meresztette a szemét nem látott semmit és senkit, egyre közelebb ment a bejárathoz, már ott állt az alagút szájában, felemelt kaszával, és ordított.

- Most nem mersz kijönni ugye, te átkozott. Félsz ugye! Gyere csak, most megkapod a magadét!

És ekkor nagy fénnyel kirobbant az éjféli vonat. A kutya csak vonyított az éjszakában, és senki nem adta le a jelzést a vonat érkezéséről. 

Kallope Amorphous képe

New York-i klímacsúcs megállapodás margójára

A megállapodás most nem fulladt kudarcba, mert a legnagyobb szennyezők, Kína, India és Oroszország is aláírták, de vajon be is tartják az abban foglaltakat. Az emberiség nem fogja meghazudtolni önmagát, önző egyéni érdekeit fogja előtérbe helyezni, mit sem törődve a jövő nemzedékeivel. Az ember már csak ilyen, nem mintha nem látná a bajt, aminek már csak lassítása a megegyezés, megállításával már elkéstünk. A dolgok folynak a maguk vájta medrében, nincs gát, ami ezt megállíthatja.

Az ember telhetetlen, s mindig és minden időkben megmutatja, hogy övé ez a világ. Olvastam, vagy talán hallottam, egy történetet az ősemberről, akik kezdetben boldogok voltak, ha sikerült elejteniük egy mamutot, majd ügyesedtek, jobb fegyvereket készítettek, és elejtettek egyszerre két mamutot, de az ember az egyetlen állatfaj, amelyik képes a rugalmas együttműködésre nagy számban, behajtották az egész csordát a szurdokba és lemészárolták őket. Tehát az ősember óta nem változtunk, a mai nagy haszon reményében, képesek vagyunk vakon cselekedni, és a jövővel nem törődni, majd csak lesz valahogy elven.

Mi vagyunk a Föld urai, a legintelligensebb lény, hogy lehet az, hogy elpusztítjuk az egyetlen helyet, ahol létezhetünk?  Az ok bennünk rejlik. A fejlődés, a folytonos változás, képessé tett bennünket olyan technikai tudás elérésére, mellyel az erkölcsi intelligenciánk nem volt képes lépést tartani. Az ember természete nem változott az őskor óta. A fenntartható fejlődés elérése csak egy hiú ábránd a számunkra. Az ember nem fogja túlélni a fejlődését. A +miértjeink”, melynek köszönhetjük a mai fejlettnek hitt világunkat, a pusztulás felé visznek bennünket.  Az ember agya nem képes a hosszú távú gondolkodásra. A gyors döntésekre, és a rövid távú gondolkodásra fejlődött ki, de a ma élők többsége már látja a szomorú jövőnket, ami a pusztuláshoz vezető út lesz, még nem mielőttünk van közvetlenül ez az út, de az unokáink, már azon fognak járni.

Sorsuk nem fog eltérni az elődeik sorsától, háború, háborút fog érni, a vízért, az élhető területekért, a vallásaikért. Az ember ebben sem változik. A hajdani őseink teóriái, hogy egy hímnemű isten teremtett bennünket, – mennyire jellemző ez is ránk, a férfiuralom, mert ők az erősebbek - és ítélkezni fog felettünk, a cselekedeteink felett, ha nem tesszük ezt, ha nem harcolunk ezért, vagy azért. Gyűlölet keltés, kirekesztés a más vallásúak, a más bőrszínűek ellen, ez volt régen, de van ma is, és ez lesz a jövő is.

Mára már az emberiség, az orvostudomány fejlettségének dacára, betegesebb, mint hajdanán, ma nem a pestis pusztít, hanem a jólét betegségei a gazdagabb országokban, a szegényebbekben, a vízhiány a sivatagosodás átkai. Nem csak a testünk, az immunrendszerünk satnyul, de baj van az erkölcsi tartással is. A római birodalmat is a demokráciájuk degenerációja pusztította el. Ma már látható ez az európai államokban is. Az UNIÓ egyre nehezebben jut el a közös döntésekig.  Ezért fulladt kudarcba a klímacsúcs, bár ezek a csúcsok, már csak olyanok, mint eső után a köpönyeg.