Háború idején

Végre vége a rezidens időnek is, gondolta Norman, és kitörő örömmel, kettesével szedte az Alder Hey kórház kopott lépcsőit felfelé. Végre ezt is elértem, kineveztek a fertőző betegségek osztályára infektológusnak – nyugtázta magában.  Kis félelemmel a kezdés miatt, de boldogan indult neki a napnak. Ám a beilleszkedésre, a kollégái megismerésre nem sok ideje jutott, a munka itt temérdek volt. minden automatikusan, szinte észrevétlenül történt. Rengeteget túlórázott, mert ez idő tájt folytonosan újabb és újabb vírusfertőzések ütötték fel a fejüket az országban. Azért annyi ideje akadt, hogy észrevegye a csinos Kathrine-t, akin minden férfikollégája szívesen legeltette a szemét. Nem telt el sok idő és a kevéske szabad idejüket már együtt töltötték.  Fél év múlva  ki is tűzték az esküvőjük idejét. Brian, Norman apja boldog volt, mert reménykedett egy ifjú örökösben, egy Rhode unokában. Az esküvő 2331 forró nyarán - a rossz körülmények miatt - szűk családi körben, és gyorsan lezajlott.

Norman és ifjú felesége beköltözött Dag nagypapa üresen álló házába, közel, Liverpool hatalmas kikötőjéhez.  A következő évben súlyos influenzajárvány tör ki egész Európában, egy új influenzavírus mutáns fertőz, az emberek nem védettek ellene, és sokuknál lép fel szövődmény, súlyos agyvelőgyulladás. Szinte csak aludni jártak haza, mindketten fáradtak voltak, de annyi volt a beteg, hogy még gondolni sem mertek szabadságra. Egy este Kathrine a vacsoránál, feltett egy, ifjú házasoknál igencsak furcsának tűnő kérdést.

— Mi gondolsz az örökbefogadásról Norman?

— Azt, hogy jó dolog, bár nagyon ritka az örökbe adható gyerek manapság. Hiszen alig születnek gyerekek. Remélem nekünk lesz saját gyerekünk.

— Biztosan nem tudhatjuk, igaz orvosnál sem voltunk, de eddig nem estem teherbe még. Van az osztályomon egy fiatalasszony, influenzás, de sajnos már szövődményes, a férje a múlt héten hunyt el agyhártyagyulladásban. Nincsenek rokonaik, de van egy négy hónapos kisfia, és arra kért keressek számára megfelelő örökbefogadó házaspárt, ha netán vele is végezne a járvány. Én arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk.

— Meggondolandó! Bár ettől még lehet sajátunk is. Merre van a gyerek?

— Itt a kórház csecsemő osztályán. Én már láttam, videót készítettem róla és átküldtem az anyjának. Ha jobban van, csak azt nézi.

— Reménykedjünk, hogy rendbe jön az anyja, de én nem vagyok ellene az örökbefogadásnak.

2333 nyarán Norman bejelentette a szüleinek, hogy adoptálják egy fiatal házaspár öt hónapos kisfiát, mert mindkettőjüket elvitte a járvány. Brian nem örült, de elfogadta a fiuk döntését, Kathrine szüleinek már volt két unokája, mégis nagyon csodálkoztak, hiszen lehet még sajátotok is, vagy mégsem, kérdezték félve. Erre a lány csak annyit mondott – nem baj, ha sajátunk is születik. A kisfiúnak Dag nevet adták, Norman nagyapja után.

2350-s években újra visszaváltozott az időjárás, és ismét csak két évszak lett, egy forró, száraz nyár, és egy enyhe kissé csapadékosabb tél. Európa déli része ismét sivatagosodott, a növények, az erdők pusztultak. Szinte megszűnt a mezőgazdasági termelés. Az élelmiszert ismét csak kártyára adták.

A világ többi részén a vízhiány miatt háborúk törtek ki, éhínség tizedelte a lakosságot, megindult a népvándorlás az élhető területek felé. Európát körülvevő tengereken ismét megjelentek a kalózhajók, amelyek a kisebb hajókat elrabolták, és az utasaikat a vízbe dobták, jó esetben. Vakmerően támadtak, az éhség és a kapzsiság felbátorította őket.

Európa határait szigorúan őrzik, néhol magas kerítésekkel, van ahol a felső részére áramot is vezetnek, de legtöbb helyen olyan érzékelő rendszer van, ha valaki a tetejére mászik, jelez, és már le is tartóztatják, majd könyörtelenül kitoloncolják. A tengerpartok is szigorúan őrzöttek. Az európaiak chipet hordanak, azzal azonosítják mindenhol, ha valakinek ilyen nincs beépítve a karjába, kitoloncolják.

— Hova fog ez vezetni? – kérdezte a feleségét Brian.

— Fogalmam sincs, de sok jóra nem számíthatunk.

Minden este a dolgok jobbra fordulásáért imádkoztak, az ő fiatal életükben béke volt és jólét, és nem utolsósorban kellemes időjárás, de öregkorukra minden elromlott. Féltették a fiuk és a családja jövőjét.

Sikerült Európát hermetikusan lezárni, de az éhezők és szomjazók tömege ott állt a kerítések mögött. Táborokat létesítettek, vizet és élelmet juttattak ki, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált.

Norman és Kathrine szinte egész nap, reggeltől estig dolgoztak, Dag, a fiuk nappal egyedül volt, bár hol a nagyapja, hol a nagyanyja jött érte, és átvitték magukhoz, ott ebédelt, és Brian nagypapa meséit hallgathatta, a családjuk életéről, a Bajkál tóról. Már úgy mesélte, mintha vele történtek volna meg, annyit hallotta gyerekkorában az apjától, hogy a magáénak érezte őket. Felügyelte Dag tanulását, ami már nem járt együtt az iskolába járással, mert az iskolák megszűntek. A gyerekek oktatása számítógépen keresztül folyt, de a szülőnek ezt naponta ellenőrizni kellett. A szülőknek ez nem volt nehéz feladat, ha volt idejük, mert a családokban legfeljebb egy gyerek született, de a többségük gyermektelen volt. Normannak és Kathrine.nak sem született meg a saját gyermekük, de idejük sem volt orvosi kivizsgálásra. Örültek, ha a szabadidejükben Daggal lehettek, és elvihették az állatkertbe, vagy kirándulni. A gyerekek egyedül nem járkálhattak az utcán, csak kísérettel. A lakások minden kényelmet biztosítottak a számukra, minden házban volt konditerem, de gyerektársaik csak virtuálisan lehettek, de az is ellenőrzött volt. Már az öreg Brian sem emlékezett szabad gyermekkorra, arról csak Dag nagypapa tudott nekik mesélni.

Mindennapi szórakozásuk közé tartozott, a régi természetfilmek bámulása, Brian nagypapa éppúgy szerette, mint az unokája. Amit az ifjú Dag nem tudott, azt a papa nagy lelkesedéssel elmagyarázta.

Dag Fájó szívvel nézte a régi zöldellő világot, amelyben hömpölygő vad folyók kanyarogtak, a hatalmas tavakat, melyekben hemzsegtek a halak. Nem értette, miért engedték őket lehalászni, a vadászatot még szörnyűbb tettnek érezte. Ezeket a csodálatos természetfilmeket látva, arra gondolt, hogy az ősei mindent tönkre tettek, és a mai ember számára már nem maradt semmi, csak a kerítések, az éhezők nyomorult tömege, sivatag, és sivatag amerre a szem ellát. Bár Brian nagypapa elmagyarázta, hogy nem csak az ember a ludas ebben, bár sok hibát követett el az bizonyos, de a Föld éghajlata nem állandó, periódikusan változik, Mindig voltak hidegebb, sőt jeges, és melegebb időszakok, most melegszünk, már vagy háromszáz éve. Kivétel az-az ötven év, amikor a pusztító amerikai vulkánkitörés után visszatért a hideg, majd a régi kellemes időjárás, de annak már vége. Biztosan változni fog hűvösebbre is, de nem a mi időnkben. A mi időnk bizony a pusztulás, a háborúk ideje, mert nagyon sokan halnak éhen és szomjan. Már nincsenek madarak, és egyre kevesebb a víz, és az élelem. Félő, hogy nálunk is  kitör a háború.

Dag szülei minden este hevesen vitatkoznak, Norman szeretne elköltözni északra, mert szerinte a háború kitöréséig már csak hetek vannak, és akkor eluralkodik a káosz, megnehezül a menekülés is. Kathrine még reménykedik.

Egy este a vacsoránál a szülők bejelentik Dagnak, hogy a hétvégén elindulnak Skandináviába, pontosabban Oslo mellé, és velük jönnek Brian nagypapáék is. Dag boldog, mert végre olyan helyen élhetnek, ahol még vannak vadon élő állatok, zöldellő erdők, és bővizű folyók. Mindezt az orvoshiánynak köszönhetik, mert ez segítette ahhoz őket, hogy megkapják a letelepedési engedélyt. Norman és apja is boldog, mert Dag nagypapa hazájában élhetnek, szomorú az, hogy a háború ide is elérhet, de reménykednek a jó sorsukban.  Egyedül Kathrine szomorú, mert a szülei és testvérei nem tudnak elmenekülni a közelgő vész elől.

Egy hónappal letelepedésük után az éhezők több helyen, szervezetten, áttörik a kerítéseket, beözönlik a nyomorultak tömege, velük a felfegyverzett menekültek serege is. Európa középső és déli részén eluralkodik a káosz és a rettegés. Az emberek bezárkóznak, de így is mindennaposakká válnak a gyilkosságok, rablások.  Hatalmas menekült áramlat indul meg északnak, és London utcáit is ellepik a hontalanok.  A félelem ideje jött el, és nem tudni, hogy ez meddig uralja a jólét földjét.

Félelem

Képtelen vagyok felébredni, menekülnék, a hullámok vadul nekicsapnak a sziklás partnak. Körmeim elkopnak, de kaparom tovább a sikamlós köveket, Olykor már majdnem sikerül feljutnom, de a következő pillanatban a zabolátlan habokban találom magam. Nem sikerül felkapaszkodni, levegő után kapkodok, a légszomj, mint ébresztőóra, riaszt, és az éjszakai sötétségben, az ablak előtt, kirajzolódik a szélben táncoló fa, nagyokat sóhajtva, a valóság körülölel. Hunyorgok a fa lombjai között bevillanó telehold fényétől. Kezem idegesen kutat, az ágyam mellé rejtett vizes palack után kap. Nagyot kortyolva, már csak a valóság létezik, a gyötrő tehetetlenség érzése megbúvik az álomban, csak kínzó emlékfoszlányok maradnak meg belőle.
Gyermekként, egészen fiatalon, nem gyötörtek a lehetetlennel harcoló álmok, csak a mély álom nélküli nem létezést ismertem, melybe éppoly hirtelen zuhantam bele, mint amilyen gyorsan bukkantam fel belőle reggelente, kipihenten.
A kor, a megoldatlannak hitt feladataim, már végérvényesen megváltoztatták éjszakáimat. A fáradtságtól félálomban gyakran láttam azt a sötét alaktalan árnyat, mely a mellemre telepedve, a légszomjjal együtt elűzte a pihentető álmot is. Ahogy a rám bízottak száma, és a velejáró kötelességek nagysága nőtt, úgy szaporodtak az álmatlan, lidérc látogatta éjszakáim is. A társ, aki könnyített a terheken, túl korán kiszökött az életemből, örökre. A helyébe lépőt, a múlt emlékeiből kovácsolt díszes kerítés, már soha nem engedte olyan közel, hogy elfogadjam a segítséget tőle. Maradtam a magányos harcos, az életem nehézségeivel egyedül szembenéző.
Még taposom a sorsom által kijelölt ösvényt, mögöttem a múlt porfelhője, előttem az ismeretlennek hitt ködös jövő, de az út már lefelé visz, nincs benne örömteli várakozás. Tehetetlen, harcokkal teli álmaim egyre szaporodnak.  Félelem olykor elhatalmasodik bennem, vajon szembenézhetek az öregség nehézségeivel, a magam ácsolta magányos börtönömmel?  Nem tudom - de kilépni sem vagyok képes belőle, megszoktam, már olyan, mint a lélegzet, teljesen természetes.

A mai futórózsás nap emlékére

TÖREDÉK ÉLET

Minden úgy marad már,
ahogy volt.
A kiborult pohár,
az üres üveg, a keresés.
Az ajtók mögött, riadt szobákban,
mintha lehetett volna,
padláson, pincében,
falakat csipkéző fények mögött.
Hallom az üvöltést,
farkas erőmből tört,
a száraz szemek,
csukott pillák,
kőkemény koppanását,
ahogy megdermedt a hit.
Ott álltam szégyenemben,
hogy elmehetett nélkülem,
azokra a hűvös, idegen tájakra,
ahol minden összeomlik,
s tán már nem szeret.
Hangom se hallja, nincs üzenet.
Kezem görbe mutatója hiába jár,
múlttá fordult, a tékozló jelen. 

Kedvenc költőm, Kardos M. Zsöte verse

Nyáresti szösszenet

Forró nyári este, kellemes kis kerthelyiség zenével, nevetéssel, nagy asztaltársasággal. Kint a téren vidám zene, az emberek andalognak, táncolnak. Csillaghullós meleg augusztusi éjszaka kinn tarja őket. Néhol még hangos gyerek kacaj is felcsattan. A pincérek sürögnek-forognak, vicceket mesélnek, a vendégek egymás szavába vágnak, mindenki a maga történetét mondja, csúszik a sör, jóleső érzés a hideg gyöngyöző pohár érintése.
 Nagyhangú, tekintélyes pocakú férfi, hangosan dicséri önmagát, mennyi mindent tett a közösségért, éjt nappallá téve intézkedett, telefonált, és most kész, milyen sok ember élvezheti fáradozásainak gyümölcsét. Körülnézve, jóleső érzéssel zsebeli be az elismerő tekinteteket, áradozó hízelgéseket. Mindenki felnéz a beszélőre, szavait isszák, és a hirtelen támadt, pillanatnyi csendben, halkan megszólal a felesége, akkor most már itt az ideje, hogy értünk, a családodért  tegyél valamit.

A baba

Hirtelen csend lett, a kismajmok vad ugrálása abbamaradt, mereven bámultak le a völgy végén emelkedő sziklaszirtre. Az a vadkutyák erősen védett területe volt, a majmok messze elkerülték, nem volt tanácsos ujjat húzni velük. Vad, és könyörtelen népség nem kegyelmezett a territóriumuk megsértőinek, a halál fia lett az, és a kutyák vacsorája. Őreik ügyesen elrejtőztek a magas fűben, és soha nem aludtak, nem volt tanácsos a majmoknak kíváncsiskodniuk.  Többnyire nem is volt mit nézegetni náluk, talán csak a kiskutyák játéka volt csak arra érdemes, hogy néhány majom jól elszórakozzon a viháncoláson, bár a majomgyerekek játéka sokkal több látnivalót nyújtott, de néha már megunták. Most nem a kis kutyák keltették fel a figyelmüket, hanem a kelő nap fényében megvillanó összerágott rózsaszín furcsa tárgy.  Összebújtak, mutogattak, hevesen vitáztak, majd a legbátrabb elindult a növényzet takarásában, míg a többiek éktelen kiabálásba kezdtek, remélve, hogy elterelik az őrök figyelmét. A rikácsolásra megjelenő rangidős hím szigorú tekintettel vetett véget a meggondolatlan akciónak. A tárgy továbbra is ott kínálta magát, és már a majomcsalád öregjeinek is magához vonzotta a tekintetét.

Tervet kell megbeszélnünk, mondta a legidősebb majommatróna, bár ezeknél állandóan fennáll a veszély, de ha vadászni indulnak, csökken egy kicsit, csak a fiatalok és a nagyon öregek maradnak a barlang körül. Alkonyatkor van erre lehetőség, a kicsik akkor többet szunyókálnak. A vita, a tanácskozás már egy órája tartott, mikor a fiatal majmok izgatottan hozták a hírt, hogy a tárgy, leesett a szírt alá, oda a viháncoló kutyakölykök nem mehettek le.

— Na, ez jó hír. Megkönnyíti a feladatot, igaz ott is nagy a veszély, könnyebb elterelni az őrök figyelmét, és még sem a barlangjuk szája elé kell lopakodni.

— Látja valaki, hogy hova esett?

Néma csend volt a válasz. Már minden majom kimeresztett szemmel kutatta a szírt alatti helyet. A fiatalok felmerészkedtek a völgy fölé hajló fák tetejére, onnan nyújtogatták a nyakukat. Lent a szirten néhány kutya már észrevette a majmok kíváncsiskodását, de mivel nem tudták mire vélni, nem törődtek vele, egyébként is a majmokat kíváncsi, leskelődő népségnek tartották.

— Ott van, egy bokron fennakadt! — kiáltotta le a fáról az egyik igencsak éles szemű fiatal.

Nagyon sokat kellett mutogatnia, magyarázkodni, mire a majmok többsége is meglátta. Az idősebbek, már készen is voltak a megszerzés tervével. A tárgy már olyan fontossá vált, mint az élelem, mindenki azt kereste szemével, és alig várták az alkonyt, hogy odalopózhassanak, és megkaparintsák.

Az alkony hamar eljött, a majmok abbahagyták a kurkászást, nagy sietséggel készítették el az éjszakai alvóhelyüket, majd a bátrabb és ügyesebb fiatalok odaültek az idősek köré.

Kitörő örömmel nyugtázták, hogy a kutyafalka életerős tagjai elvonultak vadászni, a kicsiket a barlangba terelték. Az őrszemek ugyan a helyükön leskelődtek, de elterelhető a figyelmük, mert a legkisebb neszt is meghallják, a hangos majom zajra a fejüket is elfordítják.  Így is történt, hangos veszekedésbe kezdett a majomcsapat, addig egy, a legügyesebb, nesztelen gyors léptekkel, leosont a szírt alá, és megragadta hőn óhajtott rózsaszínű tárgyat, és ahogy jött, éppolyan óvatosan visszaosont a majomtáborba. A tárgyat a rangidős majom vitte el a hálóhelyére, szorosan magához szorítva aludt el vele.

Másnap a kelő nap fényénél, egyenként szállingóztak le a majmok a fáról, és mind odaültek a majomvezér köré. Kíváncsiskodva lesték a tárgyat, melynek a formája egy kicsit hasonlított a majomgyerekekre, de csak egy kicsit. Az anyaga ismeretlen volt, soha nem találkoztak ilyen fával, mert kemény volt, igaz a kiskutyák összerágták egy kicsit. Őszinte kíváncsisággal remélték, hogy a bölcs öreg majom tudja mit tart a kezében.

— Ez egy baba! — mondta. Ez az ember gyerekeinek játéka volt, és olyan is, mint az ember gyereke, csupasz. Az idő megkoptatta, de így is csoda, hogy fennmaradt ilyen épségben. Valószínű, hogy barlang mélyéről hozta elő egy kíváncsi kutyakölyök.

- Ki volt az-az ember? Az ember a mi ősünk volt, én is gyerekkoromban hallottam róluk az öregek mesélték, hogy hajdanán nagyon régen itt élt a földön. Nagyon okos volt, minden területet elfoglalt, furcsa szokásaik és tárgyaik voltak. Az őseink idejében még láthatóak voltak a hatalmas alvóhelyeik, tárgyaik. Az állatok nem szerették az embert, mert gonosz volt velük. Csak a kutyák, azok imádták őket, minden eszességet eltanultak tőlük, azért élnek ilyen sokan, mert okosak. Amióta nincs ember körülöttünk, nyugodtan élhetünk, mondták az Őseink.

— Hova lettek az emberek? — kérdezték szinte egyszerre.

— Azt nem tudom, az őseink sem tudták, azt mondják, már elpusztultak, mert senki sem találkozik velük. A kutyák is falkában élnek. Hatalmas kőházaik voltak, mindent elfoglaltak, de mára már mindenük elpusztult, csak a barlangok mélyén lehet találni olyan tárgyakat, ami talán az övék lehetett.

A majmok megbűvölve bámulták a babát, kézről kézre adták. Majd odaadták a kicsiknek, akik kitörő örömmel vad játékba kezdek. Néhány hét múlva a babából semmi nem maradt, és senkit nem érdekelt többé.