A próba (nyolcadik rész)

A halál

Az öreg szakállas most tényleg leesett a lábáról. Napokig feküdt összegömbölyödve, kezét a halántékára szorította, folytak a könnyei a fájdalomtól. Dávid tehetetlenül nézte, és arra gondolt, ha ilyen szenvedéssel kell meghalnia, legalább gyorsan ölné meg ez az átkozott rák. Helén néha-néha vele ment, segített, ha nagyon muszáj volt, de többnyire aludt, vagy csak feküdt, nem lehetett tudni. A madárkáról nem esett több szó. Dávid ennek örült, de abban biztos volt, hogy rontott a lány állapotán a vihar és a fióka pusztulása. Négy nap elmúltával, az öreg váratlanul jobban lett, a kínzó fejfájás alábbhagyott, inogva, gyenge lábakon, de kijött a szabadba és leült a szokott helyére.  Sütöttek néhány madártojást a kövön, és még abból is lenyelt néhány falatot. A lány is odaült melléjük és együtt hallgatták az öreget, akinek most szokatlan módon megeredt a nyelve, és mesélt a régmúltról, az itteni életéről, a feleségéről.

-  Nemsokára követem Marát, drága kis feleségemet, aki fiatalon, az idejutásunk után néhány hónappal meghalt, mert képtelen volt elfogadni az itteni nyomorult életet. Egy nap azután, teljesen elborult az elméje, és eltűnt, valószínű, hogy a lávatóba ugrott, de nem biztos. Az is lehet, hogy elkóborolt. Talán még él valahol, ki tudja, de valószínűbb, hogy éhen halt.  Kerestem hónapokig, messze, minden égtáj felé elmentem és kutattam a nyomait.  Gyönyörű helyeken jártam, majd menjetek el ti is körülnézni, hatalmas ez a bolygó. Ha jön a jó idő, nézzetek körül, de a fűruhát viseljétek, mert különben úgy jártok, mint én. Mi egy hajóról kerültünk ide, de nem tudom megmondani miként. Nászutunkat töltöttük azon a furcsa hajón, a Földközi tengeren, egy éjszaka kimentünk a fedélzetre, és itt ébredtünk fel. Akkor még nem volt itt ember, legalábbis nem láttuk a nyomait. Jöttünk után, szinte évente jelent meg egy emberpár, pontosan azon a helyen, ahol ti is aludtatok.  A barlanglakásokat is az idő tájt véstük ki, keserves munkával.  Ennek a négy lyuknak a kivésése, majdnem tizenöt évig tartott.

- Mivel véstetek?

- Ha megerősödök, elviszlek benneteket oda Dávid, ahol vas keménységű köveket találhattok, ezekből próbáltunk kezdetleges vésőket kialakítani és azokkal dolgoztunk, de nagyon keserves munka volt. Amikor teljesen magamra maradtam fennállt a veszélye a megőrülésnek, ezt tevékenységgel próbáltam megelőzni, nem is tudom miért akartam életben maradni. Egyszer kificamodott a bal bokám, napokig nem tudtam lábra állni, majdnem szomjan és éhen haltam. Jött az eső és az mentett meg, mert vízhez jutottam, és a férgek is kimásztak a földből. Összeszedtem őket négykézláb kúszva és megsütöttem őkelméket a kövön, innen tudom, hogy ehetőek, és az ízük is elviselhető volt, vagy nagyon éhes voltam. Amikor benneteket észrevettelek, határtalan boldogságot éreztem, és akkor már világossá vált számomra, hogy miért igyekeztem életben maradni. A próba, mert azt gondolom, hogy azért vagyunk itt, még nem sikerült senkinek. Ha sikerült volna, akkor többen lennénk, és gyerekek futkároznának körülöttünk, és a következő generáció, akik már itt jöttek volna a világra, képesek lettek volna az itteni életre, a földi civilizáció ismerete híján. Engem Darkonak hívnak, de ti csak hívjatok továbbra is öregnek, mert az vagyok.

A vén szakállas hirtelen köhögni kezdett, amit képtelen volt abbahagyni, és a szája elé tartott kezén végig csorgott a vére.  Dávid és Helén ijedten nézték, tudták, hogy ez semmi jót nem jelent. A fiú felkapta az öreget, nem volt nehéz, és bevitte a hálóhelyére, lefektette. Éjjel nappal felváltva őrizték, de az öreg egyre csak gyengült, sokszor nem volt eszénél, félrebeszélt, végül elhallgatott, alig lélegzett.

Öt napig tartott az öreg haláltusája, szívós teste nehezen adta meg magát a kaszásnak, de végül a rák legyőzte, és az egyik pillanatról a másikra megállt a szíve. Helén volt épp akkor az őrzője, de úgy el volt foglalva a saját nyomasztó gondolataival, hogy észre sem vette. Dávid amint belépett, a félhomály ellenére is azonnal észrevette, hogy az öreg már nem él. Fogalmuk sem volt, hogyan kell egy embert elbúcsúztatni, eltemetni. Dávid az egyik hegy tövében kikapart egy nagy gödröt és az öreg megmerevedett testét elcipelték ide. Belehelyezték, és földel, kövekkel letakarták, szép nagy halmot emeltek. Fehér köveket kerestek és a tetejére kirakták a Darko nevet.

Dávid rövid búcsúztatót mondott, melyben köszönetet mondtak a sok segítségért, és méltatták az életét. A sírra szép zöld ágakat helyeztek.  Úgy érezték, hogy a körülményekhez képest elég szépen sikerült elbúcsúztatni szegény öreget. Dávid arra gondolt, hogy őt talán már senki sem temeti el, a nap fogja a csontjairól leszárítani a húst.

A próba (hetedik rész)

A félelem

Anyjának tekintette a madárka Helént és nem tágított mellőle se éjjel se nappal. A lány mostanában nem sírt, de nem is beszélt, ment velük, ha mentek, enni nem sokat evett és szomorúan hallgatott. Simogatta, etette a fiókát, mint egy gondos szülő, de más tevékenységben nem vett részt. Apátiába süllyedt, az öreg szerint. Ittléte során sokszor látott ilyet, főként nőknél.

Az időjárás hűvösre fordult, sokat esett az eső és sokat fújt a szél is. Nem tudtak fürödni, legalább is keveset.  A férfiak azért néha belemerészkedtek a hideg vízbe, de Helén csak az arcát mosta meg. Haja zsíros csomókban lógott, lefogyott, és görnyedt testtartással járt. Dávid ötlete alapján elkészítették a fűszoknyát és a fűpelerint, amit ők a hideg idő miatt a ruhájuk fölé vettek fel és mostanában viselték a szandáljukat is. A vén szakállas megnyugtatta őket, hogy ez a hideg idő nem tart sokáig, körülbelül egy hónapig, az-az negyvenkét napig, azután fokozatosan melegszik az idő, de egy évben kétszer fordul ez elő, és bizony két hónap múlva ismét hideg lesz egy hónapig.

Dávid ezen elgondolkodva újabb ötlettel hozakodott elő, sarut kell készíteni, mert a szandál ezen a köves talajon, és az állandó hordástól hamar elkopik. Az ötlete az volt, hogy valamelyik fának a kérgéből cipőtalpat alakítanak ki, és arra ráállva körbe fonják ezzel a nádszerű fű szárával. Tart ameddig tart, de így nem sebesedik ki a lábuk a mezítlábaskodástól, és melegebb is. Az öreg megveregette a fiú vállát, és felajánlotta a segítségét. Ketten többre mennek, és már holnap csinálnak is egyet az öregnek.  Dávid Helénre nézett, aki nem szólt semmit, csak simogatta a madarát. A fiú most már komolyan hitte, hogy a lány mentálisan romlik.  Amikor a tűzifáért mentek az öreggel alaposan megvitatták Helén állapotát, és az öreg azt ajánlotta, hogy a napi teendőkbe be kellene vonni, az-az ki kell osztani a feladatokat, és akkor kénytelen lesz mással is foglalkozni önmagán kívül, ez talán segít rajta. Magában azt gondolta, hogy ez sem fog segíteni, már tudja tapasztalatból, de ha semmit sem tesznek, az még rosszabb. Úgy döntöttek, hogy a tűzgyújtás és a tűz táplálása lesz a lány feladata.  A nőknek nagyobb türelmük van a tűzgyújtáshoz, mert bizony elég sokáig kell tartani a gyémántot mozdulatlanul, hogy lángra kapjon a háncs. Ha ügyesen és szorgalmasan táplálja a tüzet, ritkábban kell gyújtani. Ám Helén nem akart ebbe belemenni, azt hajtogatta, hogy ő nem tud tüzet gyújtani, és biztosan elfelejt fát tenni rá, ő nem alkalmas ilyen fontos munkára, de a fiúk hajthatatlanok voltak. Végül beleegyezett, de azt kérte Dávidtól, hogy kezdetben segítsen neki.

Az egyhangú napok gyorsan teltek, bár Dávid mindig elfoglalta magát. Az öreggel elmentek sarut készíteni, ami nehezen ment, de ketten csak összeügyeskedtek egy használható lábbelit. Az öreg szakállas boldogan viselte, kicsit törte ugyan, de nem fázott a lába. Dávid üres óráit a napló falak csiszolása töltötte ki. Az első bejegyzése a fióka megjelenése, és a ruha készítése volt. Segített Helénnek a tűzgyújtásban, sokszor rakta meg a tüzet is. Helén a madarával volt elfoglalva, folyton etette, és bizony a madárka egyre kövérebb és lustább lett.

- Nem kellene repülésre tanítani ezt a kis hájpacnit – viccelődött a lánnyal.

- Minek, akkor elrepül, és nem jön vissza – felelt morcosan a lány.

- Egyszer úgyis elmegy az övéihez, akkor már nem tud megtanulni, kifut az idejéből. Mindennek meg van a maga ideje. Vigyük el egy sziklához és tegyük fel rá, had próbálkozzon.

- Nem akarom! Ez a madár itt marad velem, nem fog repülni – és ezzel bement a hálóhelyükre.

Dávid nem vitatkozott tovább, belátta, hogy hiábavaló, a lány megváltozott, nincs rendbe a gondolkodása sem. Nem ilyen volt régen.

A naptárvezetésből kiderült számára, hogy tizenkét napja vannak itt, de olyannak tűnt, mintha tegnap lett volna az érkezés. Az öreggel sem volt minden rendben, sokszor maradt bent a hálóhelyén, egyre kevesebbet evett, és a hátán a nagy anyajegyfélék egyre csak növekedtek. Mostanában erős fejfájásra panaszkodott. Dávid attól rettegett, hogy egyedül marad, ha nem sikerül a lányt kibillenteni ebből a depresszióból.

 Délután hatalmas vihar támadt fel a semmiből, Helén a madarát vitte etetni, elég messze voltak a barlangoktól. A szél hihetetlen erővel fújt, Lány a madarát a hóna alá fogva kapaszkodott az egyik bokorba. Megkezdődött a villámlás, fülsiketítő dörgéssel csapkodott a körülötte lévő bokrokba, sziklákba a villám. Helén megdermedt a félelemtől, a madarat egyre erősebben szorítva térdelt a talajon. Megpróbált négykézláb mászva haladni előre, minden ízében remegett a félelemtől. Addig-addig araszolt, míg a vécé gödörig nem ért, de nem vette észre a sűrű esőben a bokroktól és belecsúszott oldalról. Sikerült megkapaszkodni az egyik bokorba és valahogy kikecmeregni belőle, de a madárka beleesett. Helén sikoltozni kezdett, majd eszét vesztette a fájdalomtól és a félelemtől.  Így találta meg Dávid egy jó óra múlva a bokorba kapaszkodva, sírva. Bevitte a lányt, de az nem tudta abbahagyni a sírást, még éjszaka sem. Az öreg szakállas is ágynak esett, nem tudott felkelni másnap. Minden tennivaló Dávidra maradt., de hiába foglalta el magát, rettegés költözött belé. Rettegett a jövőtől, az egyedülléttől. 

A próba (hatodik rész)

A fióka

Borús szeles reggelre ébredtek, felvették a ruháikat, mert fáztak egy kicsit. Helén nem akart kijönni a hálóhelyről, azzal indokolta, hogy nem éhes, aludni szeretne, úgyis rossz az idő. Az öreg is fázósan botorkált elő, hogy megegyék a maradék húst, azért egy keveset hagytak a lánynak is, hátha később meggondolja magát. A reggeli után a vén szakállas azt ajánlotta, hogy menjenek el tűzrevalót gyűjteni, mert mostantól hűvösödni fognak a napok, és reggelenként, esténként, jól jön majd egy kis melegedés a tábortűz mellett. Mostantól kezdve mindennap hozunk egy keveset, ezzel is telik az idő. Dávid bement a lányhoz és kérlelni kezdte, megpróbálta észérvekkel rábeszélni az evésre és egy kis munkára, de hiába. A lány befordult a falnak és még válaszolni sem volt hajlandó. Elindultak nélküle.

Helén nézte a falat, lelkében keserűséggel, kétségbeeséssel, csak a régi életére tudott gondolni, kínzó vágyat érzett utána. Édesanyja ölébe akarta hajtani a fejét, és boldogan sírni az örömtől, hogy újra látja. Nyakig elmerülni egy forró vízzel teli kádban, puha papucsba lépni és a testén érezni a fürdőköpenye lágyságát. Megmosni a fogait, érezni a paszta friss ízét, a frissen mosott hajának illatát. Pizzát enni, és palacsintát, forró húslevest. A saját ágyában aludni, de helyette itt nézi ennek a sziklába vésett luknak a rideg falát. Átkozott tükör, bár soha ne találkozott volna vele, már régen darabokra kellett volna törni.  Összegömbölyödve hangosan sírt, , nyomorultnak érezte magát. Halni volna jó, meg kell halni, nincs más kiút, itt nincs értelme az életének, zokogta. Ha életben maradnak, csak kínlódnak, betegségeket kapnak, vagy jön valami elemi csapás, mert itt semmit sem ismernek. Itt nem lehet élni!  Ezt Dávid is belátja majd.

Az öreg megmutatta a helyet, ahol rengeteg bokor volt, és sok elszáradt ág, sőt teljesen kiszáradt bokrok is akadtak.  Letördelték halomba rakták, és az öreg már nyalábolta volna, de Dávid leintette. Keressünk olyan növényt, aminek a szárából kötelet sodorhatunk, összekötjük, úgy könnyebb lesz hazavinni. Az öreg gondolkodott, egyszer csak a fejéhez kapott és elindult. Túl a bokroson jártak, amikor a távolba mutatott, magas nádszerű fű hajladozott előttük. Amikor közel értek, akkor látta a fiú, hogy az alom, ami alattuk volt a barlangban, erről a növényről származik, ennek a puha levele, szára pedig a szalmához hasonló csak erősebb.  Rögtön a ruha jutott az eszébe, ebből készíthetnének olyan fűszoknya félét, amit a nyakukra és a derekukra erősítenének, megvédené őket a napsugárzástól. Ezt az ötletét az öreg is helyeselte, mert a ruhák egy két év alatt tönkre mennek úgyis.  A hideg időben is többet tartózkodhatnának kint a szabadban, ebben a háncsruhában. Dávid ügyesen összefont egy hosszú kötelet, majd a rőzsét összekötve és a hátára kapva elindultak hazafelé. A munkától és az ötlettől jobban érezte magát. Az öreg miatt sokszor megálltak pihenni, de mire cseperegni kezdett az eső hazaértek és a rőzsét is fedett helyre tudták tenni.

A lányt ugyanabban a pózban találta, ahogy hagyta.  Egy fióka állt előtte azt nézte, a madár pedig a lányt. Dávid elcsodálkozott, bár tudta, hogy az itteni madarak másként viselkednek, mint a földiek.  A lány lábához ült, és szelíden megsimogatta, de nem szólt egy szót sem. Érezte, hogy most a szavak hiábavalóak.

Délutánra elállt az eső. Helén felállt, hogy elinduljon a vécéjük felé, és megrökönyödve látta, hogy a fióka követi, megy utána, és nagy igyekezettel mindig a nyomában maradt. A lyukhoz érve a lány felkapta a repülni képtelen fiókát, féltve azt a lyukba eséstől, a hóna alatt tartva végezte el a dolgát. Visszafele úton megálltak a madarak kedvenc narancssárga bogyó bokránál, és Helén megetette a kis jószágot, az mohón falt a tenyeréből. Helén szótlan maradt a nap további részében, de ment velük a patakokhoz, este is ott ült a tűznél és simogatta a madarát, az, az ölében ülve aludt.

Dávid reménykedni kezdett, mert úgy érezte, hogy ez kis madár talán visszaadja az életkedvét a lánynak, de tudta, hogy ez nem biztos, ennél több kell, hogy elfogadja, beletörődjön a megváltozhatatlanba.

A próba ( ötödik rész )

Élet vagy halál

Mialatt a délután legkellemesebb részével voltak elfoglalva, azaz fürödtek, az öreg szakállas ült a patakparton és csendesen figyelte mikor végeznek, látszott rajta, hogy fontos ismereteket akar átadni nekik.  Letörték a víztároló ágakat, kitekerték két piros csőrű rövid nyakát, de a visszaindulás helyett a tengerpart felé vették az irányt.

- A tenger, mint mondtam már veszélyes hely, mert nagyon agresszív ragadozók lakják. Bármennyire is vágytok a halhúsra, ne menjetek bele – mondta az öreg szomorúan.

Leültek a parti sziklákra, és látszott rajtuk, hogy a tenger zúgását hallgatva mindannyiuknak az elveszett otthon jut az eszébe. Az öreg mesélős kedvében volt ma, eddig a szükségesnél többet nem beszélt sose, de ma, itt a tengerparton megeredt a nyelve.

- Tudnotok kell, a naptárfalon megláthatjátok, hogy a tizenötödik emberpár vagytok, akiket ide transzportáltak erre az elátkozott bolygóra, de csak én maradtam életbe, a többiek mind elpusztultak. Két gyermek született, egyik a szülésnél halt meg az anyjával együtt, a másik kisfiú nem érte meg az egy évet sem. Valamilyen gyermekbetegség elvitte. Sokan pusztultak el az alultápláltság miatt, többen öngyilkosok lettek, a maradék balesetben, két férfit a tengeri szörnyek téptek szét. Ezekből tanulva óvatos voltam, de a nap elől nem tudtam elbújni, elrongyolódtak a ruháim, pedig a halottak hagytak rám eleget, de hatvan év az hatvan év, és semmi nem tart örökké. Bőrrákom lehet, tudom, és azt gondolom, hogy több áttétem is van, már hamar fáradok, és az étvágyam sem a régi, folyton fogyok. Nem tudom, hogy ti meddig bírjátok, de szeretnélek benneteket minden fontos ismerettel ellátni, ami megkönnyíti számotokra ezt a borzalmas életet itt. Rátok bízom, hogy döntötök, felveszitek e küzdelmet, vagy feladjátok, mert ez a ti életetek. –

A fiatalok szótlanul nézték a tengert, mindketten a hallottakon töprengtek.

- A tengeri szörnyek, hogy néznek ki, láttad őket? – kiáltott fel váratlanul Dávid.

- Kígyószerű halfélék, és vagy négy-öt méteresek, nagyon jók az érzékszerveik, mert rögtön megjelennek, ha belemegy az ember a vízbe. Egyszerre többen támadnak, és széttépik az embert. Más ragadozók is élnek a vízben, de őket nem láttam még soha, csak azt, mikor a halrajokat támadták meg, és forrt a víz a harctól. A partra kimásznak szaporodni időnként a páncélos fekete pókok, amelyek úgy néznek ki felülről, mint a kis teknősök, de ha megfordítod őket, nyolc lábuk van, Soha ne süssétek meg, és ne kóstoljátok meg, mert szörnyű hasmenést kaptok tőlük.  Egy nő belehalt. Az életeteket akkor könnyítitek meg, ha feladatokat tűztök ki magatoknak, a munkátokat rendszeresen végzitek, eleget alszotok, változatosan étkeztek, és nem sokat rágódtok a helyzeteteken, mert amin nem tudtok változtatni, azzal nem kell foglalkozni, hiábavalóság - mondta az öreg végezetül és felállt.

Az úton hazafelé csendesek voltak, mindenki az elmondottakon gondolkodott. Helén legszívesebben sírt volna, annyira elkeseredett lett, de nem akarta Dávid szívét fájdítani. A halálra gondolt, legjobb lenne beleugrani a lávatóba, szenvedés nélkül vége lenne az életének, mert biztosan elpusztul majd, most már tudja, hogy ez csak idő kérdése.  Elhatározta, hogy megkérdezi Dávidot, hogy vele tart e. Ketten könnyebb lenne, mert nem akarta itt hagyni a fiút egyedül.  A régi boldog életére gondolt, a szüleire, az öccsére, és a mamára, akiknek fogalmuk sincs, hogy hova tűntek. A civilizációra, melynek a teljes hiánya miatt nyomorultul érzi magát, és már most látja, hogy soha nem tanul meg nélküle élni, mert képtelen. Egyszerűen nem alkalmas rá, mert megismerte, a civilizációban minden képessége elsatnyult, ami a nélküle való élethez szükségeltetne. Azért pusztultak el azok mind, akiket ide pottyantottak, mert ők már nem voltak képesek alkalmazkodni. Az öregnek is csak idő kérdése a halál.

Dávid pedig arra gondolt, hogy még egy helyiségben lecsiszolja a falakat, és az lesz a napló szoba. Minden rendkívüli eseményt lejegyez, az itt töltött életük folyását rávési a falakra. Meggyőzi Helént, hogy az életet válassza, fogadja el az elfogadhatatlant, próbáljanak együtt értelmet adni a küzdelemnek.  Talán érkezik ismét egy új emberpár, és akkor már könnyebb lesz együtt, és ezekkel az ismeretekkel már több remény lesz az életben maradásra.  Körülnéz, hátha talál alkalmas növényt ruhának, hogy a nap ne égesse szét a bőrüket. A jövő, egy gyermek lenne, de erre rettegve gondolt, gyermeknevelés itt -, az már nagyon nehéz feladatnak tűnt. Remélem, az öregnek még sok ideje van hátra. 

Miután hazaértek, Helén szó nélkül bement a hálóhelyükre, és vacsorára sem jött elő. Szótlanul ettek az öreggel. Az idő további részét azzal töltötték, hogy elzavarják az apró egérféléket, amelyek a maradékra jöttek elő, ki tudja honnan, Dávid eddig még nem vette észre őket. Félénkek voltak, hamar eltakarodtak. Az öreg elvonult aludni, Dávid egyedül maradt, nézte a csillagos égboltot, és azon gondolkodott vajon melyik csillag lehet ott fent a mi drága napunk, merre lehet a mi naprendszerünk.