Egy csepp víz ára

„Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: Én más vagyok, mint a tenger.”
(Márai Sándor)

Állunk a kút körül vagy hatan, gyerekek, a legerősebb felhúzza a mélyéről a teli vödröt, és a kútkáván megdöntve mi sorban iszunk. Futástól kipirult arccal mohón nyeljük az üdítően hideg vizet. Ez a régi jelenet sokszor eszembe ötlik, ha szomjasan felhajtok egy pohár vizet. Nem értékeljük, mert a folyóinkban ott rohan, tavainkban a szél fodrozza, mert a csapjainkból folyik, a kútjaink nem száradnak ki, és az arcukat az eső áztatja. Nem értékeljük, pazaroljuk, pedig a víznek hatalmas ára van, ha nincs.

Egy ember eltévedt a kietlen pusztaságban, a végtelen sivatag vándorló homokdűnéi között. A vizes kulacsa már régóta üresen himbálózik a hátizsákján. Bármerre néz, mindig ugyanazt látja, hullámzó dűnéket. Nem izzad, pedig a nap szinte égeti a bőrét, a forró szél egy szempillantás alatt felszárítja azt. Szája kirepedt, a nyál kifogyott belőle. Kínzó szomjúság rávitte a saját vizeletének ivására, de már az is elfogyott, vizelete sincs. Csak a lába viszi előre, és a messzi távolban felsejlő erdő, de úgy érzi soha nem éri el. Néha a gyerekei hangját hallja, a felesége szólítja, olykor pedig a rég halott anyja kiálltja nevét. Szédül, térdre rogy, majd elsötétül a vakítóan fénylő nap.

 Hangot hall, egy árnyák vetül az arcára, lassan felnéz, egy idősödő férfi alakja tornyosul felette.

- Látom a sivatag legyőzött, eltévedtél talán?

- El, adj innom!

- Mennyit ér meg neked egy csepp víz?

- Mindent. Mit kérsz cserébe? Pénzt? A házam? Az életem?

- Minek nekem a pénzed, a házad, és az életed, a szabadságodat add cserébe.

- Odaadom, csak adj innom!

Az öregember lehajolt a szomjazóhoz, a szájához tette a kulacsát, az mohón nyelte a drága vizet, melyért eladta a szabadságát.