Csendes boldogság...

"Annak a nőnek, aki amiatt panaszkodott, hogy a gazdagság nem tette őt boldoggá, azt mondta a Mester: 

- Úgy beszélsz, mintha a kényelem és a komfort tartozéka lenne a boldogságnak; holott ahhoz, hogy valóban boldog légy, kedvesem, csupán arra van szükséged, hogy lelkesedni tudj valamiért."

Anthony De Mello

Munkától elfáradva, lehuppanok a kertvégi székre, lábam kinyújtva hallgatom a tavasz muzsikáját. Fejem felettem az öreg barackfa  feledve vénségét felöltötte ifjúsága menyasszonyi ruháját, és apró fehér virágszirmokat hint a fejemre. Ügyes kis rigó fújja dalát a körtefa hegyén, meglepődök, mert e harsány trilla mobilcsörgést utánoz, modern világ zaja cifrázva már a rigók kottáját. Tüstént felel rá a dalverseny másik, lelkes versenyzője, a szomszédék diófájáról. Verébéknél elszabadult a pokol, és röptükben tört ki a tömegverekedés, ádáz csivitelés kíséretében, a friss fűben találták magukat. Balkáni gerlepár évődik a kerítésnél, légyottjuk titkos, elbújnak a kerítés tövében. Moccan a vakondtúrás, nézem, ahogy nő a halom, ő csendes, lent dolgozik, de rendületlenül. Felharsan néha egy-egy kutyaugatás, majd elhal, nyugalom honol újra, a nap lemenőben, bíbor fénnyel festi be a tájat.

Csendes béke, lelket vidít, a hosszú tél után a kikelet megsimogat, ráncaim kisimulnak, boldognak érzem magam, lecsukott szemmel hallgatom tovább az alkonyi zajokat.

Hangtalanul...

Hangtalanul fodrozódik a tó vize, és mint az életed, folyton változik. Hol enyhe szellő ringatja, hol vad vihar korbácsolja hullámait. Életed másságát is akkor észleled csak, ha minden elváltozik benne, és nem úgy élsz, mint annak előtte.

Hangtalanul suhan az idő is feletted, és hipp-hopp elszalad. Leéltél valakivel egy emberöltőt, és rájössz, hogy nem vele, csak mellette.

Hangtalanul pereg  a homokóra ideje, mint az életed, de azt visszafordítani már nem lehet. Hányan és hányan kezdenék újra, mert az idő távolában, tisztán látszik az elhibázott sors. Késő már, a bátor döntések ideje a messzi múltban rég elveszett.

Hangtalanul bámulunk a távoli jövőre, és megyünk utunkon egymás mellett, de már soha nem együtt, és a közelgő jövő egyre közelebb csúszik, és mi mind a ketten jövőtlenekké válunk egyszer, de külön-külön.