- Azért hívtalak ide benneteket, mert a
fegyvert itt adom át, nem kell azt látni mindenkinek. Ha nem tudod használni,
megmutatom szívesen. A másik dologban is eljártam, annyit tudtam csak meg, hogy
egyetlen kis halászhajó van a kikötőben, embereket visz Egyiptomba, onnan új
hajóra kell szállni, de ott már dollárral kell fizetni, vagy arannyal. Itt
fejenként hat kecskéért elviszik a fiúkat, de sietni kell, mert sokan várnak az
útra. Gondoljátok meg. Én jártam Európába, nem sietnék oda annyira a
helyetekben.
- Dolgoztál is, be is jutottál? –
kérdezték egyszerre a fiúk.
- Nem. Be sem jutottam, évekig kint
éltem a menekült táborokban. Borzalmak idejét éltem akkor, nem kívánom senkinek
– felelte maga elé bámulva.
- Hogy jutottál haza? – kérdezte
Keyvan.
- Ez nem az én hazám, az enyém a
hajdani Egyiptom, ott születtem. Egy csempész hajóra szegődtem el dolgozni,
azzal a szándékkal, hogy hazatérek majd, ha úgy adódik. Ott ismerkedtem meg egy
szaudi mérnökkel, aki a lepárló telepre jött a napelemeket felszerelni, majd
maradt, mint karbantartó, vele tartottam, azóta itt élek. Jó barátok lettünk,
segítjük egymást, itt kell egy jó barát.
- Nem ismerem az egyiptomiakat,
gondolom ők is arabok, talán mások, mint errefelé. A mi őseink se arabok, se
perzsák nem voltak. Elődeink a hegyekben vándorló nomád muszlimok voltak, annak
is a siíta ágához tartoztak Valójában nem sokat imádkoztak, ma már csak néhány
szertartást őrizünk, például a temetést. Animistáknak tartjuk magunkat, akik
jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a koránt – mondta egyre halkabban
Keyvan.
Ali-dad még sokáig mesélt a tábori
életről, a kalandos hazajutásáról, a fiúk el-elbóbiskoltak. Későre járt, a
telehold földöntúlinak mutatta a tájat, a szél keverte a sárga homokot a szürke
hamuval, csend honolt az elhagyatott házak között. Mindannyian hallgattak,
nézték a fel-felparázsló tüzet – nincs menekvés, oda a remény – erre gondoltak
mind a hárman.
- A világunk megérett a pusztulásra –
szólalt meg Ali-dad. Mi voltunk a Föld urai, mindent elértünk. Allah, a
mindenható megadta nekünk azt, amivel gondtalanul élhettünk, de mi emberek
mindig többet akartunk, Isteni hatalmat kívántunk! Bűnhődünk, elvette tőlünk az
élet lehetőségeit, pusztulunk.
- Csak mi vagyunk bűnösök? Az európaiak, az oroszok, az amerikaiak nem
azok! Ők miért élhetnek jólétben? – kérdezte ingerülten Keyvan.
- Az ő büntetésük is eljön, hidd el.
Sivataggá válik az ő földjük is, de nekik akkor már nem lesz hely, ahova
mehetnek, ott pusztulnak, ahol élnek.
- Remélem úgy lesz. Itt alhatunk az
udvarodban, reggel visszamegyünk a hegyekbe – kérdezte Keyvan.
- Itt alhattok. Nem egyezel meg a
kapitánnyal?
- Nem, nincs dollárunk, se aranyunk,
csak egy kevéske hegyi kristályunk, a többit elköltöttük, vizet vettünk, lisztet,
sót, cukrot meg néhány lepényt tőled. Köszönjük a történeteidet – azzal Keyvan
leterítette a kecskebőrt és elfeküdt.
folytatás köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése