Rendhagyó gondolataim a nőnapon

Családom férfitagjai mind köszöntöttek, mint mindig, ma is, a nőnapon. Nem vagyok harcos feminista, és férfigyűlölő sem. Nem is szeretnék azzá lenni, férjem van, fiam és három fiú unokám. Csak egy egyszerű nagymama vagyok, aki a saját tapasztalataira épít, miközben a világ történéseit figyeli kíváncsi, de inkább aggódó tekintettel, és néha dühösen. Ha körülnézek a környezetemben, örömmel konstatálom, hogy kishazánkban, de nyugodt lélekkel mondhatom, egész Európában, a férfiak a nőre, nem, mint háztartási robotgépre tekintenek. Elfogadják, hogy a nő velük egyenrangú ember, nem fehércseléd, a szó pejoratív értelmében. A házastársak egymás véleményét kikérik, e szerint cselekszenek, a munkát megosztják, így mindketten kiegyensúlyozottabb, pihentebb, jobb kedvű társat kapnak, ez pozitívan hat az egész családra.

Be kell azért vallani, hogy még hazánkban is sok a tennivaló a női jogokért. A törvényeink már biztosítják azokat, egész Európában, de a gyakorlat még nem követi maradéktalanul azt. Nálunk sem valósult meg teljes egészében az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. A törvényhozásban bizony alig látni nőt. Vallom, hogy a világunk jobb és élhetőbb lenne, ha legalább felerészben a nők irányítanák azt.  Ha a történelmünkre visszatekintünk, az bizony nem más, mint a háborúk története.

Magamról nem mondhatom el, hogy hátrányt szenvedtem el a női mivoltom miatt, de a környezetemben, a világban sok millió nő lesz nemi erőszak, családon belüli bántalmazás, munkahelyi diszkrimináció áldozata, és hányan élnek le egy egész életet házicselédként. A világban hány nő lesz még ma is a női körülmetélés elszenvedője, és hány nőt köveznek halálra, számunkra érthetetlen okokból. Indiában a leánygyermekek értéke azonos a felesleges macskakölyökével, az ENSZ jelentése szerint évi kétszázezer leánycsecsemőt ölnek meg, olykor a saját szülei.

Ásne Seierstad norvég újságírónő, aki 2001 után három hónapot töltött Kabulban, könyvében a Kabuli könyvárus-ban hitelesen mutatja be az afgán nők sanyarú életét, a kiszolgáltatottságukat. A férjeik, apáik, uruk és parancsolójuk, az életük felett is rendelkeznek. Az ország, ahol a férfiak a tejhatalmú urak, bizony a nép, törzsi háborúkban és nyomorban él. Malalai Joya 1978-ban született fiatal afgán nőt tartják Afganisztán legbátrabb asszonyának, mert folytonos menekülésben van. Nem tesz mást, csak harcol a nők jogaiért. Híres mondása, mely a pályájával kapcsolatos: "Engem egyszer meg fognak ölni, de a hangomat nem lehet elnémítani, mivel az én hangom minden afgán nő hangja is. Le tudják tépni a virágot, de a tavaszt akkor sem tudják megállítani. "

Virgina Wolf múlt századi angol írónő, feminista, írta a Három adomány című esszéjében, melyben bírálta a nők elnyomását, hogy a háborúk is mind a férfiak által irányított, hatalomvágy által fűtött rendszerrel okolhatók.

Azt mondják, azért van külön nőnap, mert a többi 364 nap úgyis a férfiaké. Ez ugyan vicc, de hiszem, hogy egykoron, valamikor, elérjük a teljes női emancipációt. Remélem az unokáim idejében. Hogy az egész világon? Azért ennyire optimista nem vagyok!