Éva fáradtan
rogyott le a szállása küszöbére az esti fejés után. Nézte a csillagos eget,
hallgatta a telep zajait, távoli kutyaugatást, a vonatzakatolást. - Fürödni kellene… minek, ez a tehénszag már
beette magát a bőrömbe, a fürdés sem sokat használ, pedig milyen finom illatú
tusfürdőim vannak. - Nem baj, gondolta, úgysem
szagolgat engem már senki, a tehenek meg biztosan örülnek az ismerős illatnak.
Nehézkesen
felállt, belépett az előszobába, mert így nevezte ezt a kicsi helyiséget, ahol
egy szekrény állt, egy öreg komódféle, egy íróasztal székkel, itt szokott enni.
Levetkőzött, a ruháit a székre dobta. A másik helyiség sem volt sokkal nagyobb,
néhány fontos bútorral telezsúfolta, egy heverő állt az ablak mellett, egy
polcos szekrény az apróságoknak, könyveknek, egy kis dohányzó asztal két ütött
kopott fotellal, hordozható cserépkályha, amit fával fűtött télen, a sarokban
egy csap mosdókagylóval. Az asztalon üres üvegek, egy kisrádió, és egy teli
hamutartó, de ezen kívül, elfogadható rend honolt a szobában. Itt volt valaha a
gazdaság irodája, ám senki sem használta már évek óta. Amikor idejött dolgozni,
a főnök adta oda neki használatra, mert nem volt hol hálnia. Szépen berendezte
innen-onnan kapott használt bútorokkal. Nagyon boldog volt, végre meghúzhatta
magát valahol békében. Szeretett itt dolgozni, emberszámba vették. Igyekezett
megbecsülni magát, csak esténként ivott, reggel mindig időben és józanul ment
dolgozni. Az ajtaját is bezárhatta, ha nem volt kíváncsi a világra. Félnie sem
kellett a hívatlan látogatóktól, mert a telepet kutyák és az éjjeliőr éberen
őrizték, nappal sem mászkáltak idegenek errefelé. Nem sokan dolgoztak a
telepen, rajta kívül, még néhány tehenész, a két tejházas asszony, az
éjjeliőrök, meg a főnök.
Levetkőzött,
megmosakodott, beállította az órát hajnal négy órai csörgésre, felhúzta az
elnyűtt hálóingjét, bekapcsolta rádiót, hallgatta a híreket, közben a
műanyagkannából szaporán töltögette a bort.
Még mielőtt a bor hatni kezdett volna, gyorsan ágyba bújt, és máris
elaludt. Mindennapja így telt, kivéve a szabadnapokat.
A
szabadnapok keservesek voltak, nehezen teltek, ezeknél jobban csak az ünnepeket
utálta. Minden szabadnap előtt
elhatározta, hogy bemegy a faluba, és meglesi a fiait, de a terv legtöbbször
füstbe ment, mert annyira félt a megaláztatásoktól. Mindig belebotlott néhány
öregasszonyba, akik nem bírták ki, hogy ne tegyenek fel sértő kérdéseket. - Mi
van te cafka, kíváncsi vagy a fiaidra?- A fiai elfordultak, ha meglátták, ez
annyira fájt, még ha jogosan tették is, hogy ilyenkor hazáig futott, és otthon
addig ivott, míg bele nem ájult az ágyba.
Elhatározta
százszor, hogy egyszer eléjük áll, és megmondja, hogy nem kell a bocsánatuk,
csak engedjék meg, hogy átölelhesse őket, de már ezt sem meri megtenni, mert
megundorodnának tőle, olyan tehénszaga lett. Lehet, hogy durván ellöknék, és
kinevetnék. Ha kicsi gyerekkorunkban nem kellettünk, most mit akarsz, mondanák,
és igazuk lenne. Hiába védekezne azzal, hogy akkor még ő is gyerek volt, mindössze
tizennyolc éves, és meggondolatlan. Halálosan beleszeretett abba a férfiba, aki
később csak kihasználta, ütötte, verte, nem engedte szabadulni, csak a halála
után sikerült. Aki miatt kiközösítette a falu, mert elhagyta a férjét, és a
pici fiait. Egy meggondolatlan tett, és romba dőlt az élete. Nincs más vágya
csak elmondani nekik, hogy ezerszer megbánta, és már réges-régen visszajött
volna, de nem tudott, félt az apjuktól, félt a falutól, félt az élettársától,
félt az egész világtól. A szülei elhagyták, nem tartották vele kapcsolatot,
miután elszökött. Szerették valamikor, de csak örökbefogadott gyerek volt, nem
vér szerinti, ezt az eset után hangosan mondogatták is. – Meglátszik, hogy nem
a mi vérünk! – Igen már a születésekor
kitaszított lett, egy robogó vonat fülkéjében talált rá a kalauz, néhány napos
korában.
A tehenek
szelíden nézték, ahogy dolgozik, békésen tűrték a fejést. Úgy érezte, hogy még
szeretik is, mert soha nem kiabált velük, és nem volt durva, mint a többiek.
Legalább engem is szeret valaki, gondolta. Már egy órája tusolt az istálló végi
zuhanyzóban, megpróbálta kiűzni a bőréből a tehénszagot. Reménykedett, hogy
sikerült. Vasárnapra szabadnapot kapott, és szeretett volna lemenni a faluba,
búcsú volt. Felvette a legszebbnek hitt nyári ruháját, és nagy gonddal
próbálkozott valami nőies frizurát csinálni magának. Gondolta, ha meglátják a
fiúk, legalább, ne szégyelljék.
Már este
nyolc volt, mikor rávette magát az indulásra. A gyönyörű júliusi nyárestén
kellemes enyhet adó szellő lengedezett. Olyan izgalmat érzett, mint lány
korában, az első randevúja idején. Vajon meglátja a fiait? Most nem törődött a
vénasszonyokkal, csak láthassa őket. Nagy volt a nyüzsgés a falu közepén
tartott búcsún, megállt a bokrok árnyékában, onnan nézte a körhintázókat, a fel
s alá sétálókat. Senki nem törődött vele, észre sem vették. Már öreg este volt,
megkezdődött a bál, a zene hangosan szólt. Elkeseredetten nézelődött, de a
gyerekeit nem látta sehol. Hirtelen valaki átkarolta a vállán. A nagyobbik, mára
már huszonkét éves nagy fia nézett rá. Ijedten rándult össze, semmi nem jutott
az eszébe, pedig ezerszer elgondolta, mit fog mondani. Csak ennyit tudott kinyögni - és a kisöcséd
merre van?
- Itt van
valahol, de neki még ehhez egy kis idő kell anya.
Ibolya! Csodálatos az oldalad!
VálaszTörlésImádom a zenéidet.
Olyan régen jártam itt! Meg kell tanulnom a lényegtelen dolgokat mellőzni, mert csak az időt rabolják.
Szeretettel.
Nekem is tetszik!!
VálaszTörlésKöszönöm.
VálaszTörlésSzomorú történet, de nagyon szépen megírtad. Lesz folytatása? Szívesen olvasnám!
VálaszTörlésKata
Kedves Kata nem terveztem folytatást, de ha belegondolok lehetne.
VálaszTörlés