A messzi múlt ködében, zajos táncterem homályos zugában forogtunk, simultunk,
a zene ütemére hajlongtunk megbabonázva. Egy éjszakát áttáncoltunk, ez volt az első és az utolsó táncunk, mi még nem tudtuk
Ám éreztük a különlegességét, hogy a perc, az éjszaka már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy táncoló jelenet, hogy lásd az emlékeid táncát a messzi múlton át.
Volt idő, mikor úgy éreztem kihuny a fény, és megdermedek a hiányodtól, ám a gyorsan szaladó idő, finom fátylaival takargatta el az egyre messzebb szálló sajgó emlékeink. Ráncos kezem már hiába kap utánuk, mind széthullnak az idő porában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése