Magam vagyok. Körülölel a létezés puha csendje. Lelkem belesüpped a nyugalom lágy párnájába. Vagyok. A világ zaja már csak távolról morajlik. Becsukott lelkem kizárja hangjait.
Mögöttem felcsattan egy madártrilla, megpihen a vállamon, finoman körbetáncol, majd könnyedén tovasuhan. Agyam kiejti a mindennapok gubancos gondjait. Nincs köröttem már semmi zavaró, egy kis béke röppent le mögém, mint könnyedén szálló pillangó. Ez a pillanat most az enyém, lelket simogató. Egész lényem ráhangolódik e szépséges csendre, a gondok rabságának láncszemei szerteszét gurulnak. Átlépek rajtuk, a lelkem szabadon szárnyal, mosolyog a világ körbe, körbe.
Kérdőn magamba nézek, miért e játékos kis pihenő? Visszanézve tisztán látom a mögöttem szerteszét heverő, testet-lelket lebéklyózó terheket. Átlépve őket, frissen, szinte ifjan, indulok egy új nap felé.
Mint egy meditáció.
VálaszTörlésA Te oldalad is új színekbe öltözött, szomorkás lett...
Hát ez lélegzetelállítóan szépséges!
VálaszTörlés