Mostanában a
halál olykor már mögém áll, mint a minap is, jól meglökött. Igaz eszében sem
volt még magával rántani a megsemmisülésbe, csak figyelmeztetett, hogy ne
ficánkoljak olyan vidáman, mert ő már a nyomomban van, már egészen közel. – Nem
érzed? – lihegte a nyakamba.
Nem feleltem
semmit. Csendben meghúztam magam szó nélkül, végül is félem ő kegyességét, de
ki nem fél tőle? Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a számomra adott
ajándék idő – az élet, melyet kitölthettem a saját játékaimmal - egyszer
letelik. Rövidre kopott fonalam jelzi ennek az arctalan fekete gúnyásnak, hogy
itt az idő, és ekkor elveszi játékaimat, minden birtokomat, mert ugye az élet
nem más, mint a birtoklás maga, még ha ez olyan természetes is számunkra. Az
elszakadás mindig fáj, siratjuk is magunkat, és páni félelemmel tölt el
bennünket a halálnak még a gondolata is.
Az évezredek
alatt sokféle teóriát alkottunk félelmünkben a halál utáni életről, remélve,
hogy megkapjuk mindazt ott, ami itt nem adatott meg, vagy nem szerezhettünk meg
az ajándék életünkben. A vallások ezzel a reménnyel, ígéretekkel kecsegtetve, az
általuk meghatározott bűnök méltó büntetésével, népek millióit tartották kordában,
Utólag már senki sem reklamálhatott. A jóság a mennybe, a gonoszság a pokolra,
a butaság a földi kárhozatra juttatott, de lehet, hogy akkor ez volt a legjobb.
Azzal
mindenki tisztában van, hogy aki él, az hal is. Ezért aztán igyekszik is
mindent, mi számára elérhető, el is érni. Ez sem igaz mindenkire, mert
szerencsére, ahány ember, annyi fajta. Van, aki csak beleszületik ebbe az
ajándék világba, majd belőle olyan észrevétlen is tűnik el, mint ahogy élt. A
többségünk próbál értelmet, célt adni a földi létének, ettől jobban érezzük
magunkat benne, elégedetten halunk. Ki-ki nyomot hagy maga mögött, az emberiség
javára éli életét, jutalma az öröklét, mármint az emberiség emlékezetében. Ez a
kevesek plusz jutalma, a többségnek, mint például nekem, csak annyi a
feladatom, az ajándék életemért cserébe, mint az öreg barackfánknak, virágozni,
termést adni, magot hozni.
Mit tudunk
mi a halálról, a világmindenségről, létünk okáról, csak teóriáink vannak, semmi
konkrétum. Mindent megismerünk, amit megismerhetünk, de a létezésünk titka
számunkra megfejthetetlen. Honnan jöttünk, hová tartunk, dilemmát örök homály
fedi. Egy ismerősöm írta, régebben, lehet, hogy egy irdatlan nagy fekete lyuk esemény
horizontjában keringünk, gondolom az egész univerzumunk. Hihetetlen sebességgel
tágulva tűnünk majd el, mikor beszippantja sötét feneketlen gyomra a
mindenséget, az lesz a tökéletes halál. Megsemmisül a világunk mennyországostul,
poklostul, kiveszik az emberiség írmagja is, anélkül, hogy valaha is megtudná,
amire létében oly kíváncsi volt, vajon egyedül voltunk-e ebben a fenenagy
világegyetemben.
Megfigyeltem,
ha az embernek sikerült megöregedni, s eleget élt, vagy már elege van az
öregség nyűgjeiből, várja kaszást. Az biztos, hogy nem felejtkezik el rólunk,
benne bízhatunk. Öreg testünk az
enyészeté, atomjainkra hullva visszakerülünk oda, ahonnan jöttünk. Hogy a
lelkünkkel mi lesz? Nem tudom. Néhány gondolatunk itt marad a gyerekeinkben,
unokáinkban, talán….
Itt ragadtam Nálad Köszönöm Ibolya
VálaszTörlésÖrülök Zita!
VálaszTörlés