Könnyű fehér selyemben jön felém, szőke haját borzolja a
lenge tavaszi szél, kék ragyogással tekint fel az erkélyem felé. Arca sápadt a
déli napsütésben, karcsú lábai alatt kopog a kavicsos ösvény. Vérpiros ajkai
titkos csodákat ígérnek, mint a szerelem istennőjének keblén vöröslő rózsa. Oh, Istenem, ugye ez nem csak látomás! A
könnyű szellő meglebbenti a park fáinak üde zöld lombját, elsuhant a épületek
között, a lány ott áll, és engem vár. Oh, Istenem, de régóta már, a lelkembe
hasít a fájdalom, hisz én időtlen idők óta várok már rá. Megyek, csak még egy
kicsit várj! Kisétálunk a folyóhoz, nézzük a puhán hömpölygő vizet, a parti fák
között átszűrődő fényt. Boldog vagyok! Boldog szeretnék lenni, egyszer az
életben, csak egyszer! Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! A
kezedet szeretném fogni, sétálni veled, soha vissza sem nézni, csak szabadon
menni el messzire, csak veled. Szeretnék
egy hatalmas virágcsokrot az öledbe tenni, előtted térdelve, megvallani, hogy
szeretlek. Oly bizonytalannak érzem, megfoghatatlannak, szinte álomszerű az
egész, de itt vagy előttem, látlak, szinte érezlek, nem engedlek el soha. A kék
madár, mely most itt repdes felettünk, nem elérhetetlen, látod, csak ki kell
nyújtani a kezünk és megpihen az ujjaink hegyén. Oly ellentmondásos az egész, nem reméltem, és
most mégis itt vagy előttem, ragyogó fehérben. Oh, Istenem add, hogy mindez ne
csak látomás legyen! Tudom, hogy a szerelem, nem csak öröm, fájdalom is, de
most nem érdekelnek ezek az érzések, ez a perc a miénk, nem is látok semmit a boldogságtól.
Végig simítom az arcod, letörlöm az örömkönnyeid, lásd én is sírok, mert engem
is szétfeszít az öröm. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
- Robika! – harsant bele a nagy csendbe a nővér
hangja. – Gyere már ebédelni, ne tapadj rá az ablakrácsra!
Te sírsz! Engedd
már el a rácsot! Mi van veled? Ja, már látom, lányokat nézegetsz. Ugye csinos
az a kis fehér ruhás? Na, gyere
már! Uramisten, mit csinálsz azzal az
ollóval! Segítség! -
Robikát két ápoló fogja le, szorosan az ágyához kötik, gyorsan
beadják a rángatózó fiatal testbe a nyugtató injekciót. Bekötözik a sebét. Robika
artikulátlan sírásától zeng a kórterem, harag és csalódás könnyei csorognak
végig az arcán, mégiscsak látomás volt az egész. Nincs itt más csak a fehér
csupasz falak, vaságyak, húgyszag keveredik a fertőtlenítők átható szagával.
Csak a rácsos ablak az egyetlen menekvés, a csillagkapu, ahonnan átjuthat egy
másik világba, a normálisokéba, de az ébredés mindig kegyetlen. Képzelgés,
folytonos képzelgés, falak, rácsok, düh, és sehol egy rejtekajtó, melyen át
kimenekülhetne a valóságból, ebből az átkozottul bezárt világból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése