Álmok regénye (tizenötödik rész)

Másnap kora reggel mentem a többiekkel a cukornád ültetvényre dolgozni. Estig hordtam a gyerekekkel együtt a cukornádat, kupacokba, ez volt a mi dolgunk. A lábam csupa seb lett, mindenem fájt a nehéz munkától. Éreztem, hogy én ezt sokáig nem tudom csinálni. Csak a szökésen járt minden gondolatom. Pityeregve nyalogattam az üres fatálamat a kútnak dőlve, mikor megállt előttem Bella, kezében egy pár kopott cipő.

- Ne bőgj na! Hoztam, mert megígértem. Mutasd a lábad! Hú a mindenit, de sebes, de ez majd meggyógyítja, és belenyúlt a köténye zsebébe. A kezembe nyomott egy szelet édes lepényt, amit nagyon szerettem, egy kis csuprot vett elő, és valami ragacsos zsírral bekente a fájós lábamat.

- Obrigada! – mondtam zokogva.

- Na, te tudsz beszélni? Hát miért nem szólaltál meg bent, most nem kellene bőgnöd, így már nagyon nehéz lesz visszakönyörögni a konyhára te lány!

- Én haza akarok menni! Azt sem tudom hol vagyok, és merre van a nagy víz, amin idehoztak.

- Meg ne forduljon a fejedben a szökés, itt megtalálnak, bármerre mész. A szökésért korbács jár, azt te ki sem bírod még. A nagy víz Valongó városánál van, úgy egy nap járásra. Brazíliába vagy, csak mondom, hogy tudd. Megpróbállak visszakönyörögni az asszonyságnál. Holnap is bekenem a lábadat.

Bella még napokig kenegette esténként a lábamat, de nem tudott visszakönyörögni a konyhára, mert az asszonyság elment valahová a lányaival. Minden rabszolga várta a heti pihenőnapot, én is, ekkor mentünk a templomba imádkozni és énekelni, A templom gyönyörű, fentről az angyalok néznek ránk, lent szobrok állnak, virágok, és hatalmas gyertyák díszítik. Az imákat nem tudtam, helyette, azt suttogtam, hogy egyszer elindulok és hazamegyek, ebbe segítsen a fehérek istene. A többiekkel jól megvoltam, már megszokták, hogy nem barátkozom senkivel, és nagyon keveset beszélek, már a munkafelügyelő is kuka Marának nevezett. A holdat figyeltem esténként, és amikor hízni kezdett, keresgéltem, hogy merre vannak a vizes kannák. A kocsiszín mellett tették le mindet esténként, reggel a férfiak megtöltötték, és kihozták az ültetvényre. Izgatottan és boldogan láttam meg egy este, hogy a hold kerek, indulhatok, most látni fogom, hogy merre járok. Megvártam az elcsendesedést, mellettem mindenki mélyen aludt. Kilopóztam, egyenesen a kocsiszínhez mentem, éppen nyúltam a kannáért, amikor a színből hangok szűrődtek ki. Kuncogás, apró sikolyok, mormogás, szerelmesek, ezek engem biztosan nem vettek észre. Sietve, zaj nélkül húztam fel a vizet, és gyorsan öntöttem egy keveset a kannába. Ennyit pont elég lesz cipelni, majd Valongóban megtöltöm. A kutyák a nagy háznál aludtak, én hangtalanul átmásztam a nagykapun és elindultam arra, ahonnan jöttem. Szinte szaladtam a poros kocsiúton. Már pirkadt, lehúzódtam a fák közé, de ott lassan bírtam haladni. Kis fekete kövemet a markomban szorongattam, és hittem, hogy egyszer hazaérek. Már messziről láttam a házakat, a nagy vizet, a hajókat. Megbújtam egy sűrű csalitosban, úgy gondoltam, hogy estig itt maradok, nehogy meglásson valaki. Nagy volt a hőség, bebújtam a bokrok alá és elaludtam. Már nyugaton járt a nap, amikor felébredtem, hangoskodást hallottam, megismertem Morales úr hangját. Minden porcikámban remegni kezdtem, olyan picire gömbölyödtem össze, amennyire csak tudtam. Tanakodtak, mert többen kerestek, majd csend lett, elmentek. Estig reszkettem a bokrok között, amikor feljött a hold, félve kibújtam, és nagy víz partjára mentem, de óvatosan, csónakot kerestem.  Már jó messze jártam, mikor megláttam egyet ringatózni a vízen, futottam, mikor odaértem, csodálkozva láttam, hogy a csónak meg van pakolva, vastag kötéllel kikötve egy karóhoz, de evező az nincs benne. Megpróbáltam kibontani a csomót, de nem ment, amikor valaki hátulról megfogta a vállam.

- Te meg mit csinálsz itt. Lopni akarsz, büdös nigger rabszolga – ordibált egy idősebb tagbaszakadt fehér ember.

Sikoltozni kezdtem, de arcul csapott, ijedtemben abbahagytam. Megfogta a ruhámat és vonszolt be a kikötőbe, egy házhoz érve bekiabált, vénasszony jött ki. Elhadarta neki, hogy valószínűleg szökött rabszolga lehetek, mert el akartam kötni a csónakját. Bezártak egy sötét verembe. Útközben elhagytam a kannámat és a kis fekete szerencse kövemet. Sírtam, mert már tudtam, hogy innen nincs menekvés, Bella is megmondta, megtalálnak. Délelőtt kinyitották a veremajtót. Morales úr állt előttem kötéllel a kezében. A ló után kötött és a forróságban egy napot szaladtam oda vissza, amit soha többé nem akartam már látni. Este kikötöttek egy oszlophoz. Kint állt az összes rabszolga, az asszonyok sírtak, a többiek szomorúan néztek. Morales úr korbácsolt. Az első csattanás borzalmas volt, éreztem, hogy most meghalok a kíntól, olyan volt minden csattanás, mintha az eleven húsomat szaggatnák le.

Egyszer csak megszűnt minden fájdalom, nagy csend lett körülöttem, úgy tűnt mintha fent lebegnék, láttam magamat lent, ahogy lesújt rám némán a korbács. de már nem fájt. Egy ismeretlen világon át repültem hazafelé, haza az én forró hazámba, az én drága anyámhoz.

Álmok regénye (tizennegyedik rész)

A gyerekeket és a nőket külön állították, egy kopasz, kövérkés fehér ember, minden egyes rabszolgánál megállt, egy könyvvel a kezében, és hadarva beszélni kezdett. A fehér emberek közbekiabáltak. Amikor rám került a sor, megtapogattak, benéztek a számba, és a kopasz hadarni kezdett mögöttem. Egy csizmás, durva arcú, magas fehér ember rántott le az emelvényről, és oda lökött egy felnyergelt ló mellé, ahol már több kiválasztott rabszolga állt, a puskás emberek mellett.

Megint összekötöttek bennünket, a magas, csizmás ember, és a puskások lóra ültek, mi elindultunk utánuk. A csizmást a puskások Morales úrnak hívták, és csak később tudtam meg, hogy ő a munkafelügyelő a gazdám birtokán. Markomban szorongattam egy kis fekete követ, a talizmánomat, amit sikerült megőriznem az úton. Ez a kis kő emlékeztetett az otthonomra. A könnyeim folynak, ha daloló anyámra gondolok, vidám játékainkra, a szabadságunkra. Fülembe cseng anyám szívszaggató sikoltozása. Itt nem simítja meg göndör hajamat szeretettel, már soha többé senki. Amíg ezt a kis fekete követ őrzöm, addig fog élni bennem a hazatérés reménye. A hosszú hajóúton kigondoltam, hogy itt majd szerzek egy csónakot, titokban telerakom ennivalóval, vízzel, és egy hajnalon, amikor még mindenki alszik, elindulok haza, mindig csak kelet felé, amerre a nap kel, arra evezek. Egyszer csak hazaérek, bármilyen messze is van. Az úton nagyon figyeltem, megjegyeztem az erdőcsoportokat, hányszor kanyarodik a poros út, hol fordultunk másikra, mikor hagytuk el a nagy vizet. Napestig mentünk, már fenn ragyogott a hold, mikor odaértünk. Éhesen, koszosan és elcsigázottan álltunk meg egy hatalmas kapu előtt. Hajlott hátú öreg néger nyitotta ki. Egy hosszú épülethez vittek bennünket, levették a bilincseket, és a kútból felhúzott kannából sorban ittunk. Betereltek bennünket egy sötét ajtón, mindannyian lerogytunk és ott helyben elaludtunk. Hajnalban ordítozásra ébredtünk, nekünk nem szólt senki, vártunk. Csend lett, csak a puskás őr dudorászott az ajtónk előtt.

Már fent ragyogott a nap, amikor a puskás felrántotta az ajtót, és kiterelt bennünket. Gyönyörű nagy ház előtt álltunk meg, a hatalmas udvar első felében. Csodaszép ruhás, fiatal fehér asszony jött ki elénk. Morales úr magyarázott neki valamit, majd az asszony beszélt hozzánk, de mi egy szavát sem értettük. Végül legyintett ránk, és bekiabált a házba – Bella, Bella! Idős néger nő sétált ki csípőre tett kézzel, fehér kendővel a fején, a bő szoknyája fölött szép fodros fehér kötője virított. Bella, mert gondoltam ez lehet a neve, végigmustrált bennünket, majd rám és egy velem korú fiúra mutatott. Levették rólunk a bilincset, és a fekete asszonyság vitt is bennünket újra hátra, messze nagy udvar végébe, a kúthoz. A kerítés mellett különös hosszú ház állt, rajta rengeteg ajtóval, ablakok nélkül. Itt aludtunk az éjjel. Békés csend honolt, mintha senki nem lakna benne. Lemeztelenített bennünket, és a kútból felhúzott kannákból öntötte ránk a vizet. Bella megkérdezte a nevünket, de én csak hallgattam, a fiú sietve mondtam neki az én nevem is, - akkor te ezentúl Mara leszel, te meg fiam Ábel - mondta. Szomorúan gondoltam, hogy a kövemen kívül már nem maradt semmim, még a nevemet is elvették.

Csak ámultam és bámultam, itt a házakat nagyra építették, a fák sem hasonlítottak a mi fáinkra, az emberek furcsa ruhákba jártak. Az asszonyoké nagyon tetszett. Félelmeimen kívül csak a csodálkozásom volt nagyobb. Eddig azt gondoltam, hogy mindenki olyan, mint mi, és úgy él, ahogy mi, de már tudom, hogy a világ hatalmas, és tele van gonosz emberekkel.

Ruhát kerített valahonnan, Ábel egy nadrágot, én egy szép fodros ruhát kaptam, és a fejemet is bekötötte, majd bevezetett bennünket a nagy házba, egy hatalmas konyhába. Nagyon megilletődtem, mert még soha nem hordtam ilyen szép ruhát. A többieket hátravitték, de ők ott is maradtak. Egy fatálba ételt kaptunk, nem tudom, hogy mit, de nem is törődtünk vele, csak faltunk. Bejött a szép fehér asszony, elégedetten végignézett rajtunk, és hangosan felnevetett, majd Bellának magyarázott valamit. Bella csak hajlongott, és mindig azt mondta, hogy „igenis asszonyom”. Bella mellett dolgoztunk hetekig, munka közben tanított az ő nyelvükre bennünket. Megmutatta kik a gazdáim.

- Az asszonyunkat Elizának hívják, de ti csak annyit mondjatok, ha beszél hozzátok, hogy: igenis asszonyom. Bármit parancsol, azt rögtön megcsináljátok, ha nem értitek, szóltok nekem, de ajánlom, hogy gyorsan értsétek meg a szavainkat. Ahol most vagytok, ezt a birtokot Juarez haciendának hívják, mert a gazdátok, akinek a tulajdonai vagytok, Alvaro Juarez gazda. A lányaik Florencia, és Mercedes, nekik is szót kell fogadnotok. Nem játszhattok velük, ti rabszolgák vagytok.

Este hátramentünk a hosszú házhoz, a többi rabszolga is hazaért a cukornád aratásból, Mosakodtak, főztek, és hamar nyugovóra tértek. Mi egy idősebb asszony mellé kerültünk, akivel több fiatal nő is aludt a közös helyiségben. Csak hallgattam őket, nem feleltem a kérdéseikre, kuka Marának hívtak. 

- Vasárnap elviszlek benneteket a templomba, ahol Bernardo atya megkereszteli az új rabszolgákat, mert az asszonyom nem tűri el a pogány szolgákat – mondta Bella. Majd a többiek megtanítanak imádkozni és énekelni Isten házában. Ezek voltak a legfontosabb tanulni valóink, de minket nem nagyon érdekelt, mert azt sem tudtuk, hogy miről beszél. Bella ezek után még hetekig tanított bennünket az itteni munkákra, és szavakra. Hamar megértettem mindent, de szólni nem szóltam soha. Bella sokszor vert fejbe a fakanalával, hátha szóra bír.

Egyszer bejött a konyhába Eliza asszonyság Bellához, éreztem, hogy rólam beszélnek, Csak annyit hallottam, amit elmenőben visszakiabált – holnapra már ne lássam itt! Bella odajött mellém, megsimogatta a fejemet, és nagyon szomorúan mondta – El kell innen menned kicsi Mara, mert kuka vagy, nem tudlak betanítani se szobalánynak, se szakácsnőnek. Holnaptól kint dolgozol a többiekkel. Majd kerítek valami lábbelit a lábodra. Abban reménykedtem, hogyha kijutok innen a házból, talán valóra válthatom a tervemet. Körülnézhetek, merre van a nagy víz, milyen messze kell gyalogolnom, ha nem tudom meg, akkor visszamegyek Valongóba, ahova a nagy hajóval érkeztünk. Ott biztosan találok csónakot.

Folytatás köv.

Álmok regénye (tizenharmadik rész)

Negyedik álom

A nevem Amara, de itt az ültetvényen, mindenki Marának hív. Rabszolgának hoztak ide a nagy vízen át, hatalmas hajóval, még gyereklányka voltam. Éppen a felnőtté avatásom előtt rontottak rá a falunkra az idegen harcosok. A fiatalokat fogdosták össze, és nyakunkra hurkolt vastag kötelekkel összekötve bennünket, sok–sok napon át űztek a nagy víz partjára. Fahad bátyámat egy másik kötélen hajtották. Némán intett a szemével, hogy megszökünk, de a köteleket nem vették le rólunk.

A Nigertől nem messze, egy magaslaton álltak a mi kis házaink az őserdőben. Pálmaerdők és mahagóni ligetek fogták körül a falunkat. Oyo törzsbe tartoztunk, joruba nyelvet beszéltünk. Minden nap a falunkkal álmodok, pedig hétszer körbehajtottak a felejtés fája körül, hogy örökre felejtsem el anyámat, a falumat, a testvéreimet, a boldog kis életemet. Hiába tették, az álmaimban visszajönnek, és akkor újra boldog vagyok, a nappalaim úgyis keserűek. Látom a sárból tapasztott kunyhóinkat, melyeket körbe építettek az őseink, így védve a vadaktól azt a hatalmas színt, mely középen állt, ott végeztük a munkáinkat, ott főztünk, oda hordtuk minden nap a vizet a nagy tóból, mi gyerekek, a fejünkön egyensúlyozva a korsókat. Ott táncoltunk, ott játszottunk. Néha a bátyáinkkal legeltettük a kecskéket, vagy anyánkkal, nővéreinkkel a kölest és a babot takarítottuk be. A férfiak halásztak, és vadászni jártak el. Majd a gyapotföldeken gyűjtöttünk, nagy gyékényből font tartókba raktuk a gyapotot, amit a férfiak elvittek a messzi városba, és elcserélték vászonra.

A száraz évszak csillagfényes éjszakáján törtek rá a falunkra. Kirángattak mindenkit a kunyhókból, erős férfiakat, fiatal fiúkat és lányokat kötöttek össze, majd kihajtottak bennünket a faluból. Az égő fáklyákat visszadobták a házakra, a száraz zsupptetők rögtön fellángoltak.  A kunyhók lobogó fénye és anyáink sikoltozása kísérte utunkat. A támadástól és a rettegéstől megnémultam, nem sírtam és nem beszéltem hosszú ideig.  Bátyám bátorítóan tekintett rám, nyugtatott, hogy ha lehetőségünk adódik, megszökünk. Többnyire csak éjszaka gyalogoltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy merre tartunk. Nappal üldögéltünk az erdőszélen. Éheztünk és szomjaztunk, csak néha kaptunk vizet és egy darabka lepényt. Mindent megettünk, amit a kényszerpihenő alatt találtunk, bogarat, termeszhangyát, pondrót, gyökereket. Talán tízszer is eljött az éjszaka, mire egy erődhöz értünk. Suttogták, hogy ez a hírhedt De Souza erőd, innen nincs menekvés. Mégis boldog lettem, amikor megszabadultunk a kötelektől. Sétáltattak bennünket körbe-körbe a hatalmas udvaron, furcsa ruhás, fehér bőrű emberek mustrálgattak. Akire rámutatott valamelyik, azt kirántották a sorból. Rám is sor került, elszakadtam a testvéremtől, soha többet nem láttam viszont. Felforrósított vassal jelet égettek a vállamba, borzalmasan fájt, sikoltás és ordítás töltötte be az egész udvart. Inni és enni adtak, majd újra láncra főztek, sok idegen szerencsétlennel együtt, akadtak közöttük gyerekek is, mint én, sok nő, de legtöbben a férfiak voltak.

Fehér ember vezetésével a néger hajcsárok kihajtottak bennünket újra az útra, és néhány órás gyaloglás után, a tűző napon, megérkeztünk egy hatalmas fához, ahol bennünket, lányokat, hétszer kergettek körbe. Azt suttogták, hogy ez a felejtés fája, így majd elfelejtjük a szülőhazánkat, mert mi már rabszolgák vagyunk. Szakadt rólunk az izzadság, nagyon szomjaztunk. Láncokat levették, majd betereltek bennünket egy hatalmas kunyhóba, behoztak agy hordó vizet, és nagy tálakban valami ragacsos kását. Egymást lökdösve hajoltunk a hordó fölé vizet inni, és két marokkal, faltuk a kását. Még ma sem tudom mennyi ideig zártak be minket ebbe a sötét kunyhóba. Dolgunkat egy hordóba végeztük, nem mosakodhattunk, a földön aludtunk, ami tele volt ürülékkel, bogarakkal. Reggelente, amikor az ételt hozták, mindig ugyanazt, kivitték közülünk a halottakat, mi élők őket irigyeltük.

Egy reggel kitárták a sötét kunyhó ajtaját, minden kibotorkáltunk, semmit nem láttam a fényben, csak mentem a többiek után. Egy hatalmas kapuhoz értünk, ez hívták a visszanemtérés kapujának. Átmentem alatta, és tudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni a szülőföldemet, anyámat, apámat és a testvéreimet. A nagy víz partján álltunk, sírva néztem vissza az én szeretett forró otthonomra. Csónakokkal vittek arra a hatalmas hajóra, ahol elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtünk hetekig. Amíg vártunk a csónakokra megmártózunk a sós vízben, engedték, de aki úszni próbált kirángatták a partra. Egy férfit nem értek el, lehet, hogy megmenekült, de azt mondják, hogy biztosan felfalták a cápák. Soha nem éreztem ilyen áldásnak a vizet, pedig nagyon sós volt, és csípte a szemem, a bőröm, de tisztának éreztem magamat, akkor még nem tudtam, hogy milyen sok hét telik majd el, mire ismét megtisztulhatok. Két csónak tele zsúfolva jött ment, mikor a hajóra értem, ismét összeláncoltak, de most már a nőket és a gyerekeket külön. Mindenkit ütöttek, mindenért, ha nem lépett gyorsan, ha megszólalt, vagy netán ellenszegült valami miatt. Lehajtottak bennünket a hatalmas hajó sötét gyomrába. Ömlött rólunk az izzadtság a forróság és a levegőtlenség miatt. A láncon elém egy nagyon szép magas lányt, Bainát, mögém egy velem egykorú sírós kislányt, Delút bilincselték. Amikor a raktér zsúfolásig megtelt, a hatalmas hajó elindult.

A félelemtől megnémulva, csendesen izzadtunk a fullasztó hőségben. Néha valaki felzokogott, vagy felsikoltott, ha a patkány átszaladt rajta. Szomjaztunk végig a hajóúton, a vizes hordókat lakattal lezárták. Csak este kaptunk enni és inni. Mindennap reggelente felvitték a halottakat, és a tengerbe dobták. Egyre több helyünk lett, a puskás emberek mind több tetemet dobattak a vízbe. A hajót cápák raja követhette.

Egy nap mindenkit felparancsoltak a fedélzetre, szorosan egymás mellé kellett ülnünk, Bainát, a szép fekete lányt elvitték mellőlem a puskás emberek, nem láttam többet. Delút mellettem szipogott, nem győztem simogatni. Nem állhattunk fel, mert rögtön csattant a hátunkon a korbács. Nem messze tőlünk láttam egy fiút, aki szál egyenesen ült, a messzi távolba révedt, a lelke már nem volt ott a hajón, láttam a szemén, ült és visszatartotta a lélegzetét, egyszer csak eldőlt, tudtam, hogy kimúlt.

Újra a hajó gyomrában ültünk, tágas helyünk lett, megfogyatkoztunk, a fedélzetre már csak a megérkezéskor mehettünk fel. Delút folyton mormogott, talán könyörgött az isteneihez, szeretett volna halott lenni. Én is nagyon vágytam a halálra, de nekünk nem sikerült úgy meghalni, mindig vettünk újra levegőt. Azt hittem, hogy a hajóútnak soha nem lesz vége, mikor a fentről hangoskodás hallatszott le, gondoltam megérkeztünk, majd néhány óra múlva felparancsoltak mindenkit a fedélzetre. Suttogták a többiek, hogy kikötünk, ez Valongó a rabszolgahajók kikötője. Majd egy széles fahídon áthajtották az életben maradtakat a főtérre, ahol rengeteg ember várta már a rabszolga árverést.

Folytatás köv.