KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2014. április 22., kedd

A tudás fája



Korán sötétedett, már csak néhány napot kellett aludnunk a várva várt karácsonyestig, és mi mind a hárman bárányhimlősek voltunk.  Még az orrunkat sem dughattuk ki a szabadba. Ez bizony megviselt bennünket, de a szüleinket még jobban. Egyetlen fűtött szobába voltunk bezsúfolódva mindannyian, a kemencésbe, az volt most a konyha, az ebédlő, és a hálószoba is. Hétvégeken a fürdőszoba is, de most nem mosakodtunk, mert a hólyagokat nem érhette víz. Esténként, amíg anyánk dolgozott apánkkal az állami gazdasági borjú nevelőbe, Kató néni, a szomszédasszony őrzött bennünket. Ritkán vigyázott ránk, de most, hogy betegek voltunk, valójában csak az öcsénk feküdt magas lázzal, anyánk megkérte.

A kezünket kellett csak figyelnie, mert vakaróztunk, és az elvakart hólyag helyén heg maradt, ami ha fenekünkön van az nem nagy baj, de nekünk még az arcunkon és a nyakunkon is sok volt a viszkető hólyag. Egy mesekönyvet tartott a kezében és olvasott, mi mind a hárman áhítattal, tőlünk igencsak idegen nyugodtsággal hallgattuk. Nekünk nem szoktak mesét olvasni, még betegen sem, csak én olvastam magamban néha, többnyire a rekamié mögé bújva, hogy a testvéreim békén hagyjanak. Az után, hogy teljen az idő, imádkozni tanított bennünket, zsidó lévén, zsidó imát tanított. Mi akkor ezt nem tudtuk, az ima tetszett, megtanultuk. Anyánk mondta el később, és mi csodálkozva láttuk, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Azt gondoltam, hogy a zsidók mások, azért üldözték őket a németek a háborúban.
 
Úgy hívtuk őket, hogy Pap bácsi és Pap néni, de később a nénit, csak Kató néninek. Nem voltak házasok, de mi erről nem tudtunk, amúgy nem is foglalkoztatott volna bennünket. Minket csak a sok finom gyümölcs, és süti izgatott, amit Kató néni áthordott nekünk, ezért a szokásáért mi imádtuk őt. A kertjük gondozottabb volt a környékbeli kerteknél, tele gyümölcsfával, és szépen sorakozó veteményes ágyásokkal. Oda nem léphettünk be, pedig vágyakoztunk nagyon rá.
 
Úgy hat éves lehettem, amikor a szomszéd fiúval kitaláltuk, hogy a padláson keresztül lopunk a gyönyörű kívánatosan csüngő sárgabarackból, ráhajlottak a tetőre a fa ágai. Fel is mentünk, és nagy nehezen lehúztunk néhány cserepet, de lejjebb volt a barack. kitaláltam, kimászok a tetőre, és úgy elérem, gondolva, hogy ha a macska is tud járni rajta, akkor én is, hát nem. Hasra estem és lecsúsztam, egy magasan felrakott rőzsekupacra zuhantam, ez mentett meg a nagyobb bajtól. Így az ijedtségen a lehorzsolt vérző hasamon kívül nem esett nagyobb kár bennem. Pap bácsi szedett egy kiskosár barackot és a kezembe nyomta, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem megyek fel a padlásra, amit ugyan nem sikerült betartanom, de akkor ijedtemben buzgón megígértem.
 
Szóval, ők voltak a mi családunk segítői, ha valami elfogyott otthon, anyánk engem szalasztott kölcsön kérni, mert szerettem átmenni hozzájuk, igaz kölcsönért nem igazán.
Harmadikban, majdnem megbuktattak nyelvtanból, anyánk megkérte a Kató nénit, hogy segítsen nekem egy kicsit a tanulásban. Kató néni művelt, tanult asszony volt, Bécsben végezte el a kertészeti főiskolát. Tudott németül, és mindenhez értett. Anyánk nagyon tisztelte, és sokszor kikérte a tanácsát. Attól a naptól kezdve minden áldott napon átvonultam a táskámmal a szomszédba és ott tanultam. Innen indult el az én életem nagy változása. A jegyeim látványos javulást mutattak, az év végére a jó tanulók közé kerültem. Boldog voltam, már csak azért is, mert valakinek fontos lettem, tanítottak, volt mit pótolni.
 
Egy más világ nyílt ki előttem, teljesen más volt, mint a szüleim által megszokott egyszerű paraszti lét és gondolkodás. Persze ez nem jelentette azt, hogy én elítéltem szüleim, nagyszüleim életét, látva, hogy Kató néni milyen tisztelettel beszél, sőt magázva anyámmal, akit mindig Juliskának szólított. Az első dolog, amit megtanultam tőle, nem szóval tanított erre, a másik ember tisztelete volt.
 
Otthon a tanulás nem a fontos dolgok közé tartozott, a füzeteimet a kicsik összegyűrték, befirkálták, és magam sem becsültem a tanszereimet, könyveimet. Kató néninél látva, hogy mindenre vigyáznak, mindennek helye van, mindennek ideje, kezdtem rendszerető lenni. Már nem csak tanulni és olvasni jártam át, hanem csak úgy, szerettem ott. Jó érzéssel töltött el, hogy itt én vagyok a gyerek, akire figyelnek, akit tanítanak, mert otthon bizony én voltam az a nagy gyerek, akinek mindig több esze lehetett volna.
 
Szerettem hallgatni a régi, háború előtti életéről szóló történeteket, kitárult előttem egy olyan világ, amiről, akkor még fogalmam sem volt, a tisztes jómódban élő zsidó család élete. Mindenre megtanított, viselkedni, a higiénia alapjaira, az ízlésre, hogy bármilyen szegényes is a ruhám, akkor is tisztán kell hordani, és ha szakadt megfoltozni.  Kitartásra tanított, ha nem megy valami, addig csináld, amíg sikerül megoldanod, befejezned. Segíts anyádnak, reggeltől estig dolgozik, biztosan örülni fog neki. Amíg élsz, figyelj, tanulj meg mindent, mennél többet tudsz, annál többet fogsz érni.  Vágj bele mindenbe bátran, mert aki mer, az nyer.
 
A vad, neveletlen parasztlánykából, illedelmes úri lánykát próbált nevelni. Mindez számára némileg pótolta az anyaság kiélésének nagy hiányát. Akkor még nem tudtam értékelni a fáradozását, csak jólesett a törődése.
 
Téli estéken a duruzsoló cserépkályha melegében hárman ültünk a nagyszobában, én tanultam az asztalnál, Kató néni és Pap bácsi olvastak a fotelban. Néha zoknit stoppoltunk, vasaltunk, és sokat tréfálkoztunk. Béke és nyugalom volt, így emlékszem vissza rájuk ma is.
 
Amikor, már túl voltunk a tanulás alapjain, könyveket adott a kezembe, olyanokat, amelyek kellően megszerettetik a gyerekkel az olvasást. Mesékkel kezdtünk, a keleti mesékkel, ezek elvarázsoltak. Az olvasás rabjává váltam, mindent és mindenhol olvastam. Otthon elbújtam, a rekamié mögé, a kerti vécébe, a hatalmas orgonabokor aljába, hogy nyugalmam legyen.
 
Az ötvenes évek szegénysége mindenkit sújtott, titokban vágtunk disznót a kötelező beszolgáltatás miatt.  Pap bácsi volt az éjszakai böllér, és olyan ügyesen szúrta le, szegénykét, hogy nyikkanni sem bírt, ennek nagyon örültem, mert nem szíveltem a disznóölést, de a kolbászt azért szívesen ettem.
 
Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam meg, milyen szín jellemezné legjobban az ötvenes éveket, gondolkodás nélkül rávágnám, a szürke. Poros utcák, málladozó vakolat, a petróleumlámpák, a szemét égetés, az udvari vécék kimerésének átható büdös szaga. Mosóteknő a kútnál, a sok vödör víz felhúzása, öblítéshez, öntözéshez. Szegényes ruháink, a kivágott orrú tornacipő. A szabadság, oda mentünk játszani, ahova akartunk, és azt játszottunk, amit akartunk. Az önállóság, játékainkat magunk készítettük. Nem féltettek bennünket, nem volt autó, ami elüthetett volna, nem volt gyermekrablás, nem volt bűnözés, nem zártuk az ajtóinkat. Voltak dolgok, de az nem a gyerekek gondja volt, a politikáról suttogva, nem előttünk beszéltek az emberek.
 
A házak szinte kivétel nélkül öregek voltak, a többségüket mórtéglából építették még az előző század végén. A mi fagerendánkba is bevésték az 1889 évszámot. Nyitott kéménye volt a ház közepén. Svábok lakták valamikor a fél falut, kitelepítették őket, és az öreg házakat az Alföldről idejövőknek tíz éves törlesztés terhével eladta az állam. Szegény svábok sírtak a kitelepítéskor, legalább is így mesélték, mert még nem tudták, hogy ők a szerencsések.
 
Mire hatodikba mentem, már egy kis könyvtárnyi könyvet olvastam el. Kató néni könyveinek a negyedét. Számomra hatalmas könyvtára volt, úgy öt vagy hatszáz könyv lehetett a polcokon, de mire befejeztem az általános iskolát, nem marad olvasatlan könyv náluk egy sem.
 
Ez a ház volt az én tudásfám, nélküle az életem más útra terelődik. A kitárult világ tovább űzött, könyvtárakba, iskolákba. A kíváncsiság képessé tett a könnyed megismerésre. Kató néni vitt kezemet fogva a tudás fája alá, amiért én örök hálával tartozom neki. A teremtő hosszú életet adott számára, kilencvenhat évig megőrizte az egészségét, és a szellemi frissességét.

2014. április 18., péntek

Béke poraira



Gabriel García Márquez: Elgondolkoztató búcsúlevél


Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.

Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Küldd el ezt annak, akinek akarod.

Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap. És ha nem teszed meg, az sem érdekes.

Ez az a pillanat.

2014. április 11., péntek

Ha egyszer mégis meghalunk




Éltünk hepehupás útján, amikor már felsejlik annak vége, minden elváltozik körülöttünk, ezt így hisszük, miközben észre sem vesszük, hogy mi nem vagyunk már a régi önmagunk. Egykor otthonnak érzett, szeretett, néha gyűlölt világ, idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyva, egy új világba készülünk, rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk és fényeztük éltünket.  Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál.  Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunkat, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen…, és fáj nekik nézni a küzdelmet, a nyomorúságunkat, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Úgy tekintenek ránk, mint az életük tükrére.
Megváltozunk, nem csak a testünk lesz esendő, de a lelkünk is. Újra gyermekké válunk, naivak, hiszékenyek leszünk, és egyre ostobábbak a cselekedeteink. Felerősödnek a fiatalon elnyomott rossz tulajdonságaink. Ki perlekedő nyelvű volt, az házsártos, örökkön morgóvá válik.  Kinek a halk szavát hajdan ritkán hallottuk, arról azt gondolhatjuk, hogy megnémult vénségére. Szégyelljük a kiszolgáltatottságot, és van, akit gonosszá változtat ez az állapot. Nehezen törődünk bele a tehetetlenségünkbe. Gyermekeink előtt bagatelizáljuk gondjainkat, és tiltakozunk, ha úgy döntenek, hogy felügyeletet igényel az állapotunk.

A szépen öregedés, egy kiváltság, legtöbbünknek nem adatik meg, ugyanúgy, mint az ágyban párnák közt való halál. Volt egy ismerősöm, egy vidám, kedves természetű asszony, aki idősen, túl a nyolcvanon is tevékenyen élt, karácsony előtti napon halt meg, de előtte, este még befejezte az ünnepi sütést. A fodrász jelezte a lányának, hogy nem tud bemenni hozzá.  Irigylésre méltó kegy ez az élettől, mert aki a haláláig képes megőrizni a nőiességét, az nagy ajándék a sorsától. A temetésén elcsodálkoztak az emberek, mert nem a rég halott férje sírjába tették hamvait, hanem a szüleiébe, ez volt az utolsó kívánsága.

Legtöbbünket ágyba fektet a betegség, mielőtt végezne velünk. Rövidebb, hosszabb ideig ott gyötör teljes kiszolgáltatottsággal. Ha kegyes a rossz sorsunk hozzánk, elveszi a tudatunkat, és nem kell ép ésszel elszenvednünk azt. Anyám feküdt az intenzív osztály magas, gépekkel körberakott ágyán, szájában tubus, zihált, a szíve százhatvannal rohant a halálba. Ijedt gyermeki tekintettel nézett rám, tudta, hogy ez az utolsó futás. Én pedig őt nézve, a jövőmet láttam magam előtt.

A legszörnyűbb érzés mégis az lehet, ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót, aki egy pohár vízzel enyhítené szomjunkat, cserepes szánkra vizes ruhát tenne, agyon izzadt, szennyes ruháinkat lecserélné. Kezünket fogva segítene át abba a másik világba.

 Boldogok azok, kik otthon halhatnak, nem egy rideg kórterem, ócska lepedőjén. Egyre ritkább ez a szerencse, mert ma a halál tabu, titok és félelem övezi. A gyermekeket még a temetésre sem viszik el. Pedig az élet része a halál, épp úgy, mint a születés.

Ha megadatik a számodra, hogy a családod ott áll az ágyad mellett, a halál idején, te vagy a kiválasztott. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket.  Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.

2014. április 4., péntek

Az idők végezetéig



1947 kisasszony havában ordítottam bele ebbe a nagyvilágba, szűkebben, az alföldi rónaságba, és a születésem évével útjára indult az ország három éves terve, a munkásharc, a háború utáni újjáépítés szovjet módra, a  magyar gazdaság megteremtése. Két és fél év alatt befejezték, hát olyan is lett.
Terv és harc nélkül nincs fejlődés, már készen is volt a következő ötéves terv terve. Melyben fizettük a hadisarcot, államosítottunk, iparosítottunk, életszínvonalat emeltünk, ami azután sikeresen a béka segge fölé emelkedett. Lett rádiónk, békekölcsönünk, vasfüggönyünk a falu határában, és megkaptuk a az első határsávi engedélyt. Harcoltunk tovább a szocializmus felépítéséért, melyről csak annyit tudtunk, hogy az maga a cél. Nyolc évesen boldogan harsogtam a kedvenc népdalunkat, melybe beleszőttük szeretett atyánk, a kopasz Rákosi Mátyás nevét. Ragyogtam a boldogságtól, mert a nyakamban ott díszelgett a hőn áhított kéknyakkendő, kisdobossá avattak.
Bevezették a munkakerülés fogalmát, mert aki nem dolgozott az kerülő lett, és azt komolyan büntették. Mindenkinek volt munkája és azt ott kerülte, ahol dolgozott, azaz ahol nem mindig dolgozott.  A ma emberének nehéz ezt megérteni, de a régiek értik.

Olyan humánus intézkedések is napvilágot láttak, mint például a szoptatási idő fogalma, ami annak a dolgozó anyukának járt, naponta kétszer, akinek pici babája volt. Kijárhatott a bölcsibe szoptatni, és így nem lett munkakerülő, mert dolgozhatott és szoptathatott is munka közben. Sztahanovisták neveit harsogták május elsején, fogyott a virsli, a sör, és mi lettünk a legvidámabb barakk. Apáink hallgatták a Szabad Európát, mi fiatalok a Luxemburgi zeneadót. Álmainkban nyugaton jártunk, de dúlt a hidegháború, és az lehűtötte vágyainkat.

Eközben a harc tovább folytatódott a szocializmus építéséért, a jobb világért, és jött a következő ötéves terv, de ez már nem volt zavartalan, mert közbejött az 56, és megint ott találtuk magunkat a béka segge alatt, ahol eddig is voltunk, de most egy kicsit lejjebb csúsztunk. Úgy jártunk az építéssel, mint a szegény Kőmíves Kelemen a nagy Déva várával, "Amit reggel raktak, estére leomlott.". Kellett egy kis vér az építéshez. A bűnösök megbűnhődtek, a forradalom ellenségei dutyiban, a többiek pedig új hazát kerestek.

A világ kereke forgott tovább, és az itt maradtak, dolgoztak, fusiztak, maszekoltak, gebineztek, vezették a brigádnaplókat, szombatonként szocialista brigádmunkát végeztek, és még mindig mi voltunk a legvidámabb barakk.

Szép lassan, óvatosan beszivárgott hozzánk is a rágó, kóla, farmernadrág és boldog megelégedettséggel kereskedtünk a KGST-ben.

Nekiveselkedtünk újra a szocializmus építésének, de már az új gazdasági mechanizmus diktálta a harcot. Addig küzdöttünk, hogy csak sikerült megint a béka segge alá kerülnünk, de már szabadon. A nagytesó is önállóan küzdött a szegénységgel, mi meg, a kistesók, önállóan fickándozhattunk a mérhetetlen adósságban.  Akkor még nem tudtuk, hogy lesz ez még rosszabb is. Kijelentettük, hogy a szocializmus és a kommunizmus egy nagy marhaság, éljen a kapitalizmus, ez a felemelkedés záloga. Ezzel elkezdődött nálunk a vadkapitalizmus, és az eredeti tőkefelhalmozás kora. Akik a tűzhöz közel álltak, jól megmelegedtek, és gyorsan meggazdagodtak, ők lettek a mi későbbi kapitalistáink. Ebül szerzett vagyonkájukat sebtében fehérre mosták, és attól kezdve tiszták lettek, mint a ma született bárány.
Mi pedig szabadon választottuk meg négyévenként a soron következő „országrontókat”. A ciklusok elején elhúzták a nép orra előtt a mézesmadzagot, majd jól megrántották a nadrágszíjakat, mondván megszorításokkal kell  harcolni, hol ezért, hol azért. Tehát, a harc az maradt, csak most más volt az ellenség. Minden uralkodó párt tisztességgel teljesítette hazafiúi kötelességét, és jól megnövelte az államadósságot és mélyen lubickolt a korrupcióban, még szerencse, vagy nem, hogy bele nem fulladtak.
Azután megint a béka segge alá jutottunk, mert sújtott bennünket a világgazdasági válság,meg az EU,  és a nagyon nagy munkanélküliség, a még nagyobb államadósság, és mint kisnyugdíjas, a rám eső milliókat már biztosan nem tudom összekuporgatni amíg élek.

Majd jött, mint a messiás, győzött kétharmaddal a nagy PÁRT, és rendet csinált. Igaz volt ára, kurtított sajtószabadság, demokrácia, de mi lettünk a mosoly országa, igaz, ha nem figyelnek ránk, továbbra is a legpesszimistább, legmorcosabb ország vagyunk, de az óta Magyarország jól teljesít. Kilábaltunk a pöcegödörböl, és nincs többé hazugság. Csak az a sok stadion ne lenne, mert még valaki kiáll valamelyik közepére és azt harsogja az ostobája, hogy hazudtunk reggel, hazudtunk este…
A korrupció maradt, bár, mostanában egyre többen kerülnek a nyilvánosság elé, de mind az ellenzékből, a világ már csak ilyen. A hatalmon lévők korrumpáltságáról, csak akkor szerzünk majd tudomást, ha elvesztik azt. A tartozásainkat visszafizettük, de szereztünk újakat.
Reménykedek az újjászületésben, talán, akkor ki bírom fizetni a rám eső részt, csak még azt nem tudom, hányszor kell újraszületnem. Lehet, hogy az idők végezetéig adós maradok?

Kedvenceim

Blogarchívum