Remény

-  Pálinkás jó reggelt Katus!

-  Na, még csak az kéne Lajos! Én vezetek, és ha megszondáz a rendőr?

-  Megsúgom Katuska, hogy az ilyen csinos tolókocsis lányokat nem szondázza meg.

- Igaza van, még soha nem állítottak meg.

- Ma olyan csinos, lehet, hogy emiatt megállítja.

- Na, menjen már Lajos a betegért, ne udvarolgasson, mert lekésik a vizsgálatot.

- Megyek, megyek! Nagyon elutasító a kisasszony ma reggel, pedig nincs jobb annál, ha az ember szép lányokat nézeget a munka előtt.

- Lajos, maga soha nem változik! Udvarol, de sorsjegyet soha nem vesz.

- Nincs nekem szerencsém Katuska, csak pénz pazarlás lenne.

-  Remény a nyerésre mindig van Lajos.

- Ja, csak addig, amíg le nem kaparom. Na, megyek!

- Jó munkát!

- Magának is Katus!

Nekem jó munkát, bolond ez a Lajos, ez nem munka, csak ülök itt a tolókocsis börtönömben és nézem az embereket, és eltűnődöm ezen azon. A munka számomra egy vágyott, de soha be nem teljesülő remény. Úgy, mint minden más. Nem reménykedek én már semmi olyasmiben, ami számomra elérhetetlen. Egyszer hallottam egy filmben, hogy reménykedni valamiben, majd elveszíteni, az jobban fáj, mintha semmit sem reméltem volna. Azt mondják a remény hal meg utoljára, hát nem, én fogok. A remény megöl, úgy járok, mint a kalitkába zárt madár.

- Szia Katus! De szépek vagyunk ma! Fodrász, kozmetikus…

- Szia, Bea! Még manikűr és pedikűr is volt, de azokat már én csináltam. Igaz a pedikűr nem tudom, mi a bánatnak kell, mert az én lábamat nem látja senki soha. Télen, nyáron ebbe az otromba magas szárú cipőbe van rejtve.

- Nem baj Katus! Így kerek a világ, elég, ha téged megnyugtat, és kész. Na, adj egy sorsjegyet, ma jó napom van!

Milyen szép lány ez a Bea. Sudár, karcsú, fürge járású Hiába rendezett az én hajam, hiába szép a tekintetem, és a kezem, ha ki sem tudok kászálódni egyedül ebből a rohadt kocsiból!

Egyszer olvastam egy híres ember mondását a reményről, hogy a patkánylyukba is besüt néha a nap. Hát ma rám is sütött egy kicsit. A Lajos udvarolt, a Bea megdicsért, ennyi jut nekem a fényből.

- Szép napot Katus! Nagyon csinos ma!

- Magának is szép napot doktorúr! Köszönöm.

- Ma min elmélkedik?

- Ma a reményen doktor úr. Egy orvosnak mit jelent a remény?

- Egy orvosnak a remény nagyon sokat jelent. Az a beteg, akit a remény éltet, gyorsabban gyógyul. A remény egy lelki doppingszer, nélküle sivár és szomorú lenne az életünk. A remény a legjobb gyógyszer, ha a beteg állapota reménytelen. Mondhatjuk, hogy remény nélkül nincs élet.

- Én már nem reménykedek abban, hogy egyszer járni fogok, abban sem, hogy saját családom lesz, nem reménykedek a teljes életben sem. Én csak ülök, kiszolgáltatottan, ebben az elátkozott tolószékben, és vagyok csak ebben a világban.

- Rosszul látja ezt Katus. Az igaz, hogy csak ül a tolószékében, de mindenki örömére, mert ha meglátjuk itt reggelente, mosolyogva, mindannyian felvidulunk. Szívesen megállunk egy percre, és megosztjuk magával a titkainkat, elbeszélgetünk a mindennapok fontos eseményeiről. Egy szó, mint száz, nekünk Katus, maga aranyozza be a napunkat itt. Na, megyek, mert várnak.

Katus csak bámulva nézett az orvos után, és ezt gondolta: nem is reméltem, hogy ilyen jó napom lesz ma.

Boldogság

- Jó reggelt Katus!

-  Magának is doktorúr!

- Valami baj van? Ma elvitte a cica a jókedvét?

. Ma reggel bal lábbal ébredtem. Tudom, ez morbid vicc, de ma valahogy nincs kedvem, pedig csodálatos tavaszi napsütésre ébredtem. Szeretem a májust.

- Én is Katus. Ez az év legszebb hónapja. Na, mosolyogjon már egy kicsit!

Kedves ember a doktor, mindig van hozzám néhány jó szava. Nem olyan, mint némelyik orvos, megy az orra után, nem néz se balra, se jobbra. Engem, a tolókocsis lányt meg sem látja, nemhogy köszönjön, pedig mindennap elhalad mellettem, néha többször is. A doktor biztosan boldog is, látszik az. Rá van írva az arcára, az egész lényére. Nyugalmat, harmóniát sugároz, jókedvű, és kedves, még az ilyen nyomorulthoz is, mint én.

Rossz a kedvem, mert felébredtem a legszebb álmomból, pedig jó lett volna továbbálmodni.  Csodálatos volt és elvarázsolt, mert szerelmes voltam. Álmomban lovagoltam, csak úgy repült az én paripám a kies pusztán, de egy buckán megbotlott, leestem, és ahogy ijedten felnéztem, egy kéz nyúlt le hozzám, és felemelt a nyeregbe. Férfi  a doktor úrra hasonlított, magas, fiatal és belém szerelmes. Álmok, álmok, belém még soha nem volt szerelmes senki. Ha véletlenül mégis, azt jól eltitkolta. Én már voltam szerelmes, híres színészekbe, egy kedves fiúba, aki a közelünkben lakott, de ezek viszonzatlan, plátói szerelmek voltak, de azért adtak egy kis boldogságot is néha. Reményt a reménytelenségben.  A viszonzatlan szerelem keserű, a magány társa lehet - gondolta lemondóan Katus.

Boldogság, olyan, mint a madár, ha kapkodunk utána, elrepül, ha nem figyelünk rá, mellénk ül. Nézem a szembejövők arcát, vajon meglátom rajtuk, hogy boldog emberek?  A boldogságnak annyi arca van, ahány ember birtokolja. A gyerekek a legboldogabbak, de ők mutatják ki legjobban, ha nem azok.  Apácák nem ismerik a szerelmi boldogságot, és mégis, egész lényükből árad a szeretet, a boldogság.  A lelki béke, a harmónia, ha abban élünk, biztosan boldoggá tesz mindenkit, de aki a boldogságot hajszolja nap-nap után, annak nincs ideje a boldogságra.

- Szép napot Katus! Igencsak elmerengtél.

– Neked is Magdi! Veszel ma sorsjegyet?

–Veszek, ma jó napom van.

Vajon a Magdi boldog?  Mindene van, egészsége, gyerekei, munkája, családja, férje. Szerencsés embernek mondhatja magát, de ettől még nem biztos, hogy boldog is. Folyton és folyton senki nem boldog, mert kell, hogy boldogtalanok is legyünk, hiszen akkor fel sem ismernénk a boldogságot, ha mellénk ülne.  A boldogság háromdimenziós, ideje van, mélysége és tere. Vannak apró örömök, csepp kis boldogságok, ezek jutottak nekem, és vannak nagyok, frenetikusak, de ezek az én tolókocsimat messze elkerülik – gondolta Katus, a béna lány.

Szabadság

- Jó reggelt Katus!

- Magának is Doktorúr! Ma nem próbál szerencsét?

- Ma nem. Sietek.

Sokan jönnek-mennek ilyenkor reggelente, mindenki siet, még az ismerősök sem állnak le a tolókocsimnál egy kis beszélgetésre, pedig jólesne. Na de hosszú ez a nap még. Sorsjegyet sem vett senki, pedig reggel hét óta itt ülök. Anyának van igaza, ráérnék kijönni kilencre, de korán ébredek, és olyan jó itt ülni a nyüzsgésben. Itt trónolok ebben a szuper, elektromos tolószék börtönömben, az eladatlan sorsjegyeimmel és nézem az embereket. Közben elgondolkodom, hol ezen, hol azon. Ma reggel azon, ami nekem biztosan nincs, a szabadságon. Én bizony rab vagyok, a betegségem rabja, és kiszolgáltatott. Nem szeretem sajnáltatni magam, de látom az emberek arcán a sajnálatot, és ez bosszant, mert jobb lenne sajnálni, mint sajnáltnak lenni.

– Jó reggelt!

– Önnek is. A horoszkópost ajánlom, most bontottam ki. Mi a jegye?

-  Oroszlán.

– Az jó jegy! Legyen szerencséje. Ötszáz forint lesz.

Végre eladtam az elsőt, szeretek túl lenni az elsőn, az megnyugtat. Ma mindenről a szabadság jut az eszembe, még az ajtóról is. Ma éjjel repültem álmomban, nagyon jó volt, jobb, mint a futás, de az sem rossz. Az álmaim, igen, ott szabadnak érzem magamat. Fogalmam sincs, milyen lehet a járás, nem tettem én még az életemben egy lépést sem, de az álmaimban tudok járni. A repüléssel is így vagyok, igaz azt megtehetném, mint sárkányrepülő, vagy egy léghajóval, nem kell hozzájuk láb sem.

Kisfiú szalad az anyja után, neki az a szabadság, hogy futhat a mamája után, később más adja meg számára a szabadságot, mindig más. Nem úgy nekem, nekem a szabadság ténye nem változik, mert én sem változom., egy öregedő lány vagyok, aki béna.

–Jó napot Magdika!

– Neked is Katus! Jól vagy?

- Köszönöm igen, csak az üzlet nem megy.

– Na, jó adj egyet, hátha a mai napom szerencsés lesz.

Nem tudom, hogy mit sopánkodok. Itt van a Magdus, róla sem hiszem, hogy szabad, azért, mert ép a lába, és még futni is képes. Hajnalban kel, hétkor indítja a gyerekeit az iskolába, beesik félnyolcra dolgozni, négy órakor rohan, bevásárol, hazaér, veszekedik a gyerekekkel, tanul velük, vacsorát főz , takarít, vasal, este belezuhan az ágyba, és reggel kezdődik minden előröl. A hétvégén elvégzi a hét közben elmaradt munkákat, vasárnap délután ejtőzik egy kicsit, és hétfőn indul a verkli újra, olyan, mint egy taposómalom. Nincs semmiféle szabadsága.

Talán egy színésznek, aki mindig más bőrébe bújik, talán neki van szabadsága. Nem teljes az övé sem, azért, mert tehetséges, nem biztos, hogy szabad is. Akkor is játszania kell, ha nincs színpadon, ügyelni a külsejére, mert meg kell felelnie az emberek róla alkotott elképzeléseinek. a rendező igényeinek, mert tőle függ az anyagi jóléte, és a művészi karrierje.

Lehet, hogy a tudós emberek rendelkeznek a legnagyobb szabadsággal, mert ők azzal foglalkoznak, amit szívesen csinálnak. Biztosan ők sem mondhatják el, hogy övék a szabadság, mert a tevékenységük függ a pénztől, ezért meg kell alkudniuk sok mindennel, és sok mindenkivel. Az ajtó nyílt, csukódott emberek jöttek mentek, anyukák gyerekekkel. Katus elgondolkozva nézte őket.

Talán a gyerekeknek és a szellemi fogyatékosoknak adta a teremtő a legnagyobb szabadságot. Pontosabban, nekik még megvan. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy mit gondolnak róluk az emberek, érzelmeiket szabadon kimutatják, még mindent befogadnak, nincsenek előítéleteik, tanult korlátaik. Szeretetben fürödnek, szeretetet osztanak. Fantáziájuk szabadon szárnyal, nem rombolja le még az objektív valóság. Ám ez a szabadság érzés mulandó a gyerekeknél, illékony, a korral együtt elröppen – konstatálta szomorúan Katus.

Talán a társadalom kirekesztettjei, talán nekik van szabadságuk, nem függnek senkitől, nem kell megfelelniük semmiféle elvárásnak. Akkor fekszik, és ott, ahol akar, vagy ahol engedik, de nekik sem teljes a szabadság érzése, a testük rabjai, az időjárás a parancsolójuk. A hideg, az éhség, nagyúr, fel kell áldozni a szabadságvágyat az oltárán.

Még keresgélnem kell, hátha találok egy olyan embert, aki igazán szabad, nem kell megfelelni senkinek és semminek, nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla. Gondolatai szabadon szárnyalnak, mint a gyermekeknek. Életet igenlő, de az elutasításai sem függnek semmitől. Szeretetben él, szeretetet oszt, de nem érdemtelenül. Félelem nélkül mond nemet, és hátsó gondolat nélkül igent. Nem épít korlátokat, és könnyedén átlépi azokat. Egészséges, nincs a saját teste börtönében, és tud szaladni is.

Tudom ilyen ember nincs, mert azt csak hisszük, hogy van szabadságunk – gondolta Katus, a béna lány.

El a fantáziával, avagy a reál történetek előnyei!

Pennát a kézbe  irodalmi blog kérdése:

 Arra lennék kíváncsi, hogy a fantasy történetekkel ellentétben miért ad többet, miért értékesebb egy valóságos történet, melynek minden mozzanata, mind a cselekmény és mind a szereplők is létezhető elemek lennének? Persze, lehet érvelni a fantasy történetek mellett is, de most kimondottan a valóságos sztorikra lennék kíváncsi, melyek nem bővelkednek misztikus lényekben, hihetetlen, földöntúli eseményekben. 

Válaszom:

Ezen kérdésen még nem gondolkodtam el eddig, most napokon át járt a fejemben a válasz. Fantasy történetet, egy két mesén kívül nem is írtam soha. Nem mintha nem szeretném ezt a műfajt, mert elkápráztatnak a fantázia színes világában játszódó események, de valahogy nem fordult meg bennem még a gondolata sem.  Talán mert híján vagyok az efféle fantáziagazdagságnak. Az is nyilvánvaló, hogy a fantasy történetek írása bizony nem könnyű feladat, mondhatnám időigényes, mert ha az ember hiteles is akar maradni, nagyon bele kell ásnia magát abba a korba, és abba a világba, ahol az általa elképzelt alakok élnek, és az általa megálmodott események folynak.

Az írást annak idején, pusztán csak azért kezdtem el, egy gyermekkori visszaemlékezés sorozattal, hogy az unokáim, déd és ükunokáim majdan megismerhessék felmenőik életét. A háború utáni ötvenes évek szürke, poros, szegényes világát, azt a gyermekkort, amit mi nagyon boldognak éltünk meg, nem úgy, ahogyan most gondolok vissza rá. Visszaemlékezést könnyű írni, hiszen nem kell mást tennie az írónak, csak hitelesen leírni az emlékezetében élő világot. Minden adott, a szereplők, a kor és a sztori is. Az egyik emlék hozza a másikat, szinte végtelen sora volt, és van is még a történeteimnek. Sokan olvasták a novelláskötetemet, a magam korabeliek is, megérintette őket, mert rengeteg hasonlóságot találtak a saját gyermekkori életükkel.

Van a reáltörténeteknek egy másik, általam kedvelt változata, amelyekben a történet többnyire fikció, a szereplők kitaláltak, ám az esemény mindig a mai valóságban játszódik, és a mondanivaló maga inspirálta a megírásukat. Azért a fikció sem egészen igaz, mert minden történetnek van valami valóságalapja, olykor mindössze egy kórházi látogatás a pszichiátria zárt osztályán, vagy egy újsághír.

Ezekben a történetekben már mindent nekem kellett megteremteni, a helyet, a szereplőket, és megálmodni a sztorit, melynek a segítségével kifejthetem a történet mondanivalóját. Szükségem volt hozzá élettapasztalatra, mert a hitelességet így tudtam megőrizni. Igaz az ember már én koromban, annyi mindent látott, és élt át, hogy minden szó mögött már ott van egy esemény is.

Nyitott szemmel és nyitott füllel éltem, mert ilyen volt a természetem, elraktározva mindent, melyek most, a kellő alkalommal a felszínre törnek. Sok mindent láttam és éltem át az életem során. Gyerekként is dolgoztam nyaranta, felnőttként voltam pincér, programozó, banktisztviselő, dolgoztam a nyugati határon egy forgalmas pénzváltó, étterem, büfé aulájában, mint autópálya matricaárus, manapság alkalmanként bébiszitter, sok ember keresztezte életem útját. Mindezek vitték a realitás felé a pennám irányát. Ezekben az írásokban otthon érzem magam. Az olvasóim zöme az érettebb korosztály, ez talán a műfajnak köszönhető.

Vannak írásaim, amelyek története a jövőben játszódik, de az események, az emberek mégsem futurisztikusak, a realitás talaján maradva próbáltam megjósolni azt a jövőt, ami majdan a mai életünk következményeivel lesz terhelt, amit mindannyian sejtünk. Ezeket sem nevezném egészen fantasy történeteknek, bár teljes egészében a fantázia szüleményei.

Összegezve a választ, úgy érzem, hogy csak a reáltörténetekkel tudom kifejezni, leírni mindazt, ami a mai ember mindennapi problémája, kérdése. Az életünk bonyolult kérdéseit talán felvetem ezekkel a realista történeteimmel, de szomorúan konstatálhatom, hogy a válaszokat, a megoldásokat mindezekre, nem találom meg soha.