Buktatóink

„A hibákat úgy kerülheted el, ha tapasztalatot szerzel. Tapasztalatot úgy szerzel, ha hibákat követsz el.” ( Laurence J. Peter )

Sorsunk fő útjait mi jelöljük ki, igaz sok kis útelágazást is bejárunk a tévedéseink okán. Gondolataink ugyan teremtőek, de ha nem figyelünk rájuk, vakon haladunk tovább. Út közben változunk, ha visszanéznénk életünk filmjét, elcsodálkoznánk, hogy mennyire más ember volt a hajdani.

Sokszor sújt bennünket sorscsapás, mi értetlenül zúgolódunk. Miért pont én?  Ám ha figyeltünk volna, észrevesszük a sorsunk adta kis buktatókat, az intő jeleket, tapasztalatot gyűjthettünk volna. Ha ezeket nem látjuk meg, a hibákból nem tanulunk, egyre nagyobbat esünk, és a végén a hibáinkból már nem lesz hasznos tapasztalat, hanem az utolsó bukás, ahonnan már nincs felállás.

Az idő

„Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.”  Grace Klinika

Ha örömteli eseményre várunk, az idő csigaháton megy. Gyermekként szinte nincs idő, csak felkel, vagy lemegy a nap, becsengetnek, kicsengetnek, végre szünet van, nyár van, vagy esik a hó, jön a karácsony, az idő végtelennek tűnik.

Ha félelem tart bennünket béklyóban a jövő miatt, az idő rohan, kevésnek érezzük. -  Csak még egy kicsi időt adj! - Ám az idő rohan, nem vár ránk, megy könyörtelen.

Ha életünk keserű időszakában járunk, az idő vánszorog. Bár tudjuk, hogy semmi nem tart örökké, de annak tűnik. Ha végre vége, és visszatekintünk, bármilyen rövid volt, hosszúnak látjuk.

A boldogság ideje alatt szalad az idő, szinte eliramlik. Nem számoljuk az órákat és nem figyeljük a napokat, csak azt szeretnénk, hogy ne múljon az idő, álljon meg egy kicsit.

Megtapasztalhattuk, hogy gyerekként az idő csak vánszorgott, fiatalon már úgy tűnt, hogy néha ki-kilép, felnőttként már gyorsabban lépeget, idősen nekem úgy tűnik, hogy szalad, egyre gyorsabban vágtat.

Szerencsés baleset

"Az apa nem horgony, mely visszatart,sem hajó, mely magával visz,
hanem világítótorony, melynek szeretete bevilágítja az utat."
                                                             George Webster Douglas

Szirénázó mentők, rendőrautók, a hajnali ködben összetört autók az autópályán, itt ülök az autómba beszorulva, és rettenetesen fáj a lábam. Két rendőr feltépi az ajtót, jönnek a mentősök, kérdezgetnek, nyugtatnak, felhasítják a nadrágom. Nyílt lábszárcsonttörés, szirénázó mentő, irány a Honvédkórház. Már a kórteremben fekszem az ágyban, csend van, elláttak. Nézegetem a szomszédjaimat. Négyen vagyunk, ebből hárman a hajnali baleset sérültje. Tőlem balra egy ötvenes éveiben járó kopasz férfi, keze, lába gipszben, alszik. Jobbra egy fiatal, húsz év körüli fiú, keze felpolcolva, szintén gipszben, a feje befáslizva, nyomkodja a telefonját. Én már kinyomkodtam magam, minden, számomra fontos embernek sms-t küldtem. A feleségem, már vissza is írt, nem mert telefonálni, jön, amint lehet.
Kivágódik az ajtó, úgy is marad, vizit. Sutyorgások, rutin kérdések, kivonulnak. Bejön a nővér, fájdalomcsillapítót hoz. Csak szükség esetén vegye be, mondja. Az idő gyorsan szalad, dél van. Nem igazán vagyok éhes, keservesen legyűröm a levest, a többihez hozzá sem nyúlok. A feleségem ébreszt, észrevétlenül aludtam el, csak úgy megszűnt körülöttem a világ. Feleségem sír az örömtől, hogy megúsztam egy nyílt lábszártöréssel, és kisebb zúzódásokkal, meg is halhattam volna, mondja, hisz ketten meghaltak. Biztos az első autóban ülők, felelem, akik a megpördült kamionnak hajtottak. Nagyokat hallgatunk, eszegetek egy kis banánt.
 A kórterem hangos a sok látogatótól, zavar egy kicsit, jó lenne kimenni, de ezt egy darabig elfelejthetem. Fogalmam sincs, hogy mikor kelhetek fel, és biceghetek egy kicsit a mankóval. A szomszéd ágy felé fordultam, mert nagyon ismerős női hang ütötte meg a fülemet
- Anyu, csendesebben, van, aki alszik – csitítja az anyját az ágyszomszédom.
Abban a pillanatban tudtam, hogy az ismerősnek tűnő, szimpatikus legényke nem idegen számomra.
- Valami baj van? –kérdezi a feleségem.
- Nem! Nincs semmi baj – felelem. Csak a szomszéd ágyban, a mi kis Zsoltink fekszik, az anyjáról ismertem fel, Tizenöt éve nem láttuk, felnőtt az óta.
- Tényleg!
- Ne nézz oda, inkább takarj egy kicsit!– mondom. Nem akarom, hogy Mari felismerjen.
Mari az első feleségem, már tizenhét éve elváltunk. A fiú a fiam volt, öt évig, akkor kegyetlen módon elvette tőlem, mert nem én voltam a vérszerinti apja. - „Nem tőled van a fiam, add vissza!” – ordította bele a telefonba.  Még most is kiver a víz, elég, ha rágondolok. Nem tehettem semmit. És most itt fekszik a mellettem álló ágyban az én kicsi fiam. Furcsa ez a sors. Annyira izgatott lettem, hogy felment a lázam is. Most mit tegyek? Egyet biztosan tudtam, hogy a látogatáskor takarásban kell maradnom, és nem a kórház a megfelelő hely arra, hogy felfedjem magam a fiam előtt. Alig aludtam az éjszaka, csak töprengtem, hogy miképp legyen ezután. Végül kigondoltam, és reménykedtem, hogy teljesül a vágyam, ennyi év után. A szerencse fiának éreztem magam, már a törött lábamat sem éreztem bajnak.
Gyorsan teltek a napok, Zsoltival sokat beszélgettem, és óvatosan ki is faggattam. Már tudtam, hogy itt él Pesten egy barátjával albérletben, még a címet is sikerült megtudnom. Közlékeny, nyitott, vidám fiatal fiú lett az én Zsoltikám, elmondta hol dolgozik, és szívesen mesélt a családjáról. Elárulta, hogy az anyja az öccsével vidéken él, elvált, és azt is, hogy ismeri az apját, de vele soha nem tartotta a kapcsolatot, és azt is, hogy volt neki egy másik apja, az anyja első férje, azt tekinti az igazi apjának, de az anyja, nem hajlandó elárulni hol van. Bár az is igaz, hogy az sem kereste még soha. Ezt hallva, majdnem elárultam neki, hogy ki vagyok, de megkeményítettem magam, eljön hamarosan annak is az ideje.
Szerencsére Zsolti már felkelhetett és kiment a kórteremből minden látogatás alkalmával. A titkomat sikerült megőriznem.
Hamarosan eljött a hazamenetel napja, legalábbis Zsoltinak, de megígérte, hogy meglátogat, mivel engem még egy ideig itt tartottak, hiába, idősen már nem úgy gyógyulunk, mint fiatalon. Be is tartotta a szavát, mert néhány nap múlva ott állt az ágyamnál. Addig bicegtem vele, amíg egy csendes helyet nem találtam, és ott leültünk. Már láttam rajta, hogy gyanús neki valami, de nem szólt.
- Azért szerettem volna veled újra találkozni, hogy elmondhassam, hogy én vagyok az a másik apád, aki ugyan nem vérszerinti, de az igazi. Én voltam ott a születésednél, az én nevemet kaptad, én keletem fel, ha éjjel sírtál, ha beteg voltál, én vittelek az orvoshoz, én neveltelek öt éves korodig. Amikor elváltunk anyáddal, velem éltél két és fél évet, amikor anyádnak eszébe jutott, hogy nem én vagyok a vérszerinti apád, és genetikai vizsgálattal is alátámasztotta, de az elválásra már te is emlékezhetsz, hiszen öt éves múltál. Elvettek tőlem, és nem engedték, hogy látogassalak, mindkettőnket megviselt. Én azóta sem tudtam kiheverni, és mindig reménykedtem, hogy egyszer találkozom veled, és az óhajom most valóra vált, de ezt már nem tudtam száraz szemmel elmondani, mert láttam, hogy a kisfiam sír.
- Tudod apu, amikor a kórteremben megláttalak, már akkor nagyon ismerős voltál, de nem ismertelek fel, mert nagyon régen váltunk el. Annyira boldog vagyok, és örülök ennek a balesetnek, mert megtalálhattalak- szipogta.
- Én is. A feleségemmel sokat beszélgettünk és eldöntöttük, hogy megkérdezzük tőled, szeretnél e velünk élni. Már mi is Pesten élünk, de ezt már elmondtam, a házunk elég három embernek is. Jól gondold meg, mi nem sürgetünk. Ha úgy döntesz, hogy nem, mi nem neheztelünk, csak azt kérem tőled, hogy ne szakítsuk meg többé a kapcsolatunkat.
- Tudod apu, annak idején, mikor még kicsi voltam, olyan sokszor álmodtam, hogy te jössz értem az iskolába, és hazamegyünk. Ha most kijössz a kórházból, érted jövök és hazamegyek veled.

Kéretlen tanács

„Ami előttünk és mögöttünk áll, semmiség ahhoz képest, ami bennünk rejlik. Ha feltárjuk belső világunkat, csodálatos dolgok történhetnek.”
Henry David Thoreau

A nap mindenkire szórja fényét, és mindenkit melegít, mégis megesik, hogy valaki fázik, és nem lát előre. Mi magunk tesszük vakká önönmagunkat.  Mondhatnám, hogy a hályog mely eltakarja előlünk a látnivalót, egyszer magától is lehull, de ez balgaság, kell hozzá az akaratunk.

Az életünket érezhetjük csodálatosnak, ha a lelkünkben a boldogság ropja táncát, de az életünk, attól még olyan amilyen, mert csak a mi érzéseink csalnak rajta, de kilátástalannak is érezhetjük, mert mindent kudarcként élünk meg, pedig nem mindig sötét az, amit annak látunk, csak éppen nincs elég fény.

Ami bennünk van az a fontos, attól érezzük jónak, vagy rossznak a pillanatnyi helyzetünk.  Elég néha egy szó, egy gesztus, egy kellemes pillanatkép, egy pozitív esemény, és minden más megvilágításba kerül. Ám, ha hagyjuk eluralkodni rajtunk a negatív gondolatokat, olyan mélyre ránt le bennünket, hogy csak a segítő kéz húz ki onnan.  Össze kell szednünk, minden belső pozitív energiánkat, csak így győzedelmeskedhetünk felettük.