Mécses lángol,
Cseppnyi fény,
Bús táncot rop,
Az elveszett remény.
Tréfát űz velünk az
ősz, nyarat idéz a szentek ünnepén. A langyos esti szél rozsdabarna leveleket
hint szerteszét. A kertemet rendezgetve, meglepve látom, hogy a télizöld
tavaszt idéző kék virágai virítanak mindenfelé. Poros avarban taposom a temető
útjait, de volt sok év, hogy havas hidegben dideregtünk, és hasztalan
igyekezettel próbálgattuk a metsző szélben a gyertyagyújtást.
Sok ideje már, hogy e
napon a sírod előtt állok, nézem a táncoló gyertyalángot, már összemosódnak az
emlékek. Éveim elrepültek, a sírjaim megszaporodtak. A temetői ragyogás
mesevilágot idéz a koraestén, ezernyi mécses hajlong a gyenge szélben. Színes
csokrokkal lerótt kegyelet virágos kerté varázsolja a temetőt. Rég látott
rokonok ölelkeznek, és e napon róluk, a túlpartra jutókról mesélnek, régi
emlékeket idéznek. Emlékszem még, hajdan mennyire elvarázsolta gyermekeimet
cseppnyi korukban a halottak napi temető ünnepi fénye, igaz minket felnőtteket
sem hagyott érintetlenül. Az orromban érzem a jellegzetes, a gyertya füstjével
keveredett kesernyés krizantém illatot.
Szüleim sírja előtt
állva meglep az eliramlott idő, hihetetlen, mintha nemrég hallottam volna a
hangjuk, de előttem áll kőbe vésve az igazság. Emlékeim képernyőjén, még ott
szalad anyám, látom az örökké tevékeny öcsém, és apámat, a felém intő kezét.
Minden halott az életem egy kis részét eleveníti meg.
Mind elmaradtak, egykor
oly fontos szereplői életemnek. Egyre több a sír, és én egyre lassabban járom
őket.
Nagyon szép, s mélyen igaz elmélkedésed. Lassabban járunk, s egyre több sírt kell látogatunk, életünk darabkáit emlékeinkből rakogatjuk össze.
VálaszTörlésKöszönöm Ildikó!
VálaszTörlés