Angi néni csak
bámulta az ablakon át a sűrű havazást, nem tudott aludni. Mindene fájt.
Átkozott betegség, gondolta, mindig jobban gyötör, ha változik az idő. A szél egyre
erősebben süvöltött, a szüntelenül csengő szélharang vad táncba kezdett. Az elhagyott
üdülőtelep gazdátlan macskái benyávogták magukat a vén kutya mellé, a kellemes
melegbe. A ház, nem volt nagy - nyaralónak épült - mindössze két helyiségből
állt, egy konyhából, egy szobából, és egy tekintélyes méretű teraszból, a Duna tavaszi
áradásai miatt a kis lakot magas cölöpök tartották. Bőven elfértek benne a
lakói, egy öregasszony, öt macska és egy vénséges vén fekete kutya. Amíg az ura
élt, minden ősszel hazaköltöztek a városi lakásukba a tél idejére, majd kora
tavasszal jöttek is vissza. Így ment ez mindig, amióta beléptek nyugdíjasok
időtlen világába. Gyermektelenek lévén nem kötötte őket semmi és senki a városi
élethez. De a tavalyi esztendőben ezen szokásuknak vége szakadt. Nyáron az ura
itt hagyta, egyik napról a másikra elment, búcsú nélkül, nem érte meg az őszt, hamvait
szétszórták a folyón, és az asszony nem akart többé hazamenni a városba. Nem
várta ott senki. Úgy érezte, hogy ez az a hely, ahol nemsokára ő is megvívja
harcát a halállal. Csak a tavaszt, a csodálatos megújulást, azt szerette volna
még egyszer, utoljára látni, és ím, a várva várt kikelet helyett, szakad a hó,
vad nyugati szél emel torlaszokat a kapu előtt, és a kerítések mentén.
Rakott még
néhány hasábfát a kandallóba, és bebújt a jó meleg dunyha alá. Becsukta a szemét, és a régi, boldog életébe
álmodta vissza magát. Hajnal van, még
alig pirkad, az ura óvatosan kicsúszik a paplan alól, indul a Dunára. Azt
gondolta mindig, hogy észre sem veszi, pedig csak tapintatból nem köszönt rá
soha. Beteszi a táskájába az este készített szendvicset, egy doboz sört, és már
döngtek is lefelé a lépteit a lépcsőn. Azok a csodálatos nyarak, délutánonként
a madarakat figyelték, hallgatták a csendet, bámulták a távolban hömpölygő
folyót. Az idő múlását a nap jelezte,
nem is volt órájuk, csak egy öreg rádiójuk.
Imádta a reggeleket és várta a békés naplementéket. Néha átjött
valamelyik szomszéd tereferélni, elkávézgattak a teraszon. Fiatalon nagyon
hiányzott egy gyermek az életükből, de öregkorukra megszokták, hogy nincs, és
csak ketten vannak egymásnak, már nem gondoltak rá többé. Ismerték egymás
minden gondolatát, és tiszteletben tartották egymás hóbortjait. A férje a Dunát
imádta és a horgászást, ő pedig befogadott minden kóbor macskát, és minden kidobott
kutyát.
Reggelre abbamaradt
a hóesés, de a márciusi hó bizony vastagon belepte a tájat. A tél folyamán alig
esett, most pótolta, kikelet helyett maradt a fagyos idő. Csak kitartson a fa,
igencsak megfogyott mostanra, gondolta. Ma nem jut be a faluba, pedig fogytán
az élelem, kevés a tej a macskáknak, ketten a kutyával megvannak egy kis főtt
tésztán is, majd csak elolvad, ez a nem várt hó, motyogta a vén kutyusnak.
Mostanában azon kapta magát, hogy hangosan beszél magában, vagy a kutyának,
egyre megy, senki nem felel rá már. Megfőzte a kávéját, és szapora köhögések
között elszívott mellé egy cigarettát. Le kellene szokni, de már arra a kis
időre minek, nem ront, és nem javít már az én egészségemen, legalább megnyugtat
egy kicsit, gondolta eltöprengve.
Nem telt
bele egy hét sem, és a hónak nyoma veszett, csak a mély sár jelezte hajdani
létezését. Langyos szelek fújtak esténként, és a madarak csivitelésétől lett
hangos a vidék. A macskák eltűntek, a vén kutya kicammogott a teraszra aludni.
Angi néni boldogan figyelte miként oson be szép csendesen a kertek alól a kikelet.
A fákon pattanásig feszültek a rügyek, a rét elvesztette kopottságát, és
élénkzöldre festette a langyos idő. Tulipánok és nárciszok mind kidugtak a
fejüket, és fehérlett az erőalja a temérdek hóvirágtól. A varjak visszamentek
az erdő mélyére, és cinkék is eltűntek, sürgős dolguk akadt.
Lement a
kertbe egy kicsit kapirgálni, de érezte, hogy már nem lesz nagy hasznára a
kertnek. Gyengült, egyre fogyott az ereje. Kitűzködte az út mellé a napelemes
kerti lámpásokat. Másnap a füvet nyírta le, de ez majdnem meghaladta az erejét,
a fuldokló köhögés bekényszerítette a házba. Este azért kiült a teraszra, és
nézte a csillagokat. Hirtelen az égen áthasított egy fényes hullócsillag. -
Álmomban békésen haljak meg! – kívánta gyorsan.
Remélem teljesül!
Csendes
tavaszi eső mosta a földet, egyik napról a másikra kizöldült az erdő, pacsirta
dalolt a réten. Angi néni kertjében
kibontotta szépséges szirmait az öreg cseresznyefa. Az erdő mélyén megszólalt a
kakukk.
Ám ő már
ebből már semmit nem látott, nem hallott, csendesen feküdt az ágyában,
mozdulatlan, és a vén fekete kutya halkan vonított az ágy mellett.
Végtelenül szomorú történet:-( De a legszomorúbb, hogy nagyon sok idős ember él így, magányosan, a tavaszra várva.
VálaszTörlésNagyon köszönöm. Megint egy csodaszép történet.
VálaszTörlésJó volt itt.
Köszönöm Nurse és Zita a figyelmet.
VálaszTörlésSzia kedves Jega!
VálaszTörlésElőszőr is elmondom,hogy előszőr járok itt a blogodon,most találtam rá.Elolvasva ezt a történetet,beleszerettem az írási módszeredbe,gyakori látogató és olvasgató leszek.(Fel is iratkoztam,mint rendszeres olvasó).Nagyon ügyes és tehetséges vagy,remekűl írsz.Csodálatos történetet alkottál.Annak ellenére,hogy mély tartalmú..és szomorú ..nagyon tetszett.Csak így tovább,gratulálok!
Szeretettel Reni:D
Köszönöm Reni. Remélem a többi írásom is tetszeni fog. Van azért vidámabb írás is a blogban. Jó olvasgatást. Szeretettel Ibolya
VálaszTörlésKedves Jega!
VálaszTörlésNagyon szeretem az írásaidat, nagyon emberi, szívhez szóló.
Két történetet mesélnék el, öregségről, magányról.
Nagyon szép tavaszi napon történt, virágoztak a fák, kék volt az ég. Ketten várakoztunk a buszmegállóban, egy idős bácsi és én.Az út másik oldalán egy csodálatosan virágzó fa volt velünk szemben. Az idős úr megérintette a karomat, majd a virágzó fára mutatva ,nézze milyen csodálatos! Majd inkább magának, mint nekem mondva: miért nem vettem én ezt észre 83 évig? Mit néztem én eddig?
A másik történet. találkoztam egy kedves ismerőssel, idős hölgy, férje meghalt, gyermeke nincs, egyedül él. Kezében egy cserép szép virág. Beszélgettünk erről-arról, dicsértem a virágot. Vettem magamnak, mondja, ma van a születésnapom.
Néha egy szóban, egy mondatban összefoglalva az öregség, a magány.
Szeretettel: Hedi
Kedves Hedi köszönöm a történeteket. Szívbemarkolóak. Az ember annyi mindent észrevenne, ha figyelne, de a mai rohanó világunkban ezer dolog téríti el a figyelmünket, melyek közül csak kevés érdemes arra.
VálaszTörlés