Levelek a túlvilágra

Második levél.

Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.
(Kardos Csongor: Emlék)

A ház, amelyben a temetés után magunkra maradtunk kicsi volt, mindössze harmincöt négyzetméter. Nem volt teljesen kész. Hiányzott a külső vakolás, ha fagyos szél fújt a tó felől, érezni lehetett a falakon hideg leheletét. Nem volt a házban víz és WC sem, ezek miatt ki kellett járni a ház előtti ásott kúthoz, és ház mögötti árnyékszékre.. Az udvaron, amelyet csak az egyik szomszéd felől határolt kerítés,  egy cseppnyi szerszámos kamra állt még az árnyékszék falához ragasztva, ebben volt a téli tüzelőnk is A hidegen nyargalászó széltől nem védte a kicsi házat egyetlen fa és bokor sem. A tóparti utca új volt, csak néhányan lakták, a többi ház épülőben várta a tavaszt. A kora esti sötétségben a kihalt környék félelmetesnek tűnt az utcába  tévedőnek.  A kicsi horgásztó környékét elvadult buja növényzet, tüskés vadrózsa, galagonya bokrok áthatolhatatlan szövevénye és hatalmas nyárfák övezték. Nappal a befagyott tó jegére gyerekek jártak korcsolyázni, vidám nevetéssel , hangos csattogással ütötték a korongot., ám a hirtelen leszálló este gyorsan elűzte őket. Néztem az ablakon át a fagyos hóval borított tájat, mely nyáron a romantikus, kies oldalát mutatta, most hideg kopár és lehangoló volt a kopasz faágaival.

Januárban még korán sötétedett, volt idő a gondolkodásra, másra nem volt erőm úgysem. Estére már a madár sem járt a környéken és szinte  tapinthatóvá vált a csend, a magány, nyomorultnak éreztem magam. Mintha a férjemmel együtt eltemettem volna magamat is. Az átkozott betegség elvitte mellőlem, mi lesz velünk!  Mi lesz velünk?  Szinte láttam, hogy ott áll a falak mögött , csak lépnie kellene és nyílna az ajtó.  Fülembe csengett a hangja, a vidám köszönése. Illúzió az egész, hiábavalóság.. Mi a fenének éljek most már?  Agyamban szavai visszhangzottak:
- Neveld fel, mert tudom már régóta, hogy ez rád marad. - Hülyeséget beszélsz, meggyógyulsz, nem halhatsz meg! – Szinte hallottam e régi vitát, és láttam a kétségbe esett tekintetünket. Sírtam.

Tudtam én az igazat, miután lefordítottuk a zárójelentést és a szót, amely a halálos kórt jelölte. Akkor már rég szétszórta a halál csíráit tüdőbe, agyba, csak a rombolás ideje volt még hátra életéből. Álmaimban mindig a megmentő, gyógyító szert kerestem, és amikor megtaláltam, boldogan vittem, de ő már nem feküdt az ágyában, elkéstem, folyton elkéstem. Zokogva, felzaklatva felriadtam. Ébren is bűntudatom volt a lassúság miatt.

Bámultam az ablakon át a fagyos világot, könnyeim csendben folytak. Boldog álmodozásainkra gondoltam, a reményteljes szép jövőnkre. Sohasem gondoltunk ilyen fiatalon a halállal. Szerettünk volna együtt öregedni. Viccelődtünk az öregséggel, lefestettük egymást öregen, én megértem, már tudom milyen lettem, ám te emlékeimben örök fiatal maradtál. Korholtam utólag , hiába már, hogy nem figyelt a jelekre. Amikor a jelek bizonyossággá váltak, már nem volt mit tenni.

”Uram , miét állasz távol ? Miért rejtőzöl el szükség idején?” /Zsoltárok könyve 13,2./

Gondolataimban soroltam gondjaim, vártam a jelet, a választ. Abban a boldog hitben, hogy álmaimban visszatér és megadja azt. Mint egy levelet feladtam este, éjszaka, elmondva benne napjaink történéseit, bánataink, mert örömünk az volt nem sok, és vártam a gondűző álmot, melyben visszajárt hozzánk nevetve. - No lányok, mi van, hát mi ez a sírás rívás, itt vagyok ! Nem lesz itt semmi baj, eddig is megoldottunk mindent, ezután is megbeszéljük.

Kettőnk kapcsolata új mederbe került, én itt, ő odaát. Minden éjjel hajóba szállt és átevezett a valóság álomvilágába, kezemet fogva átsegített azon a hatalmas sziklán, mely életem útján most előttem állt.