„Nem akkor
kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam.
Folyamatosan
növök, fejlődöm megszámlálhatatlan milliárdnyi ezredéven keresztül...az összes,
előző
énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem...óh megszámlálhatatlanszor
fogok még
újraszületni.”
— Jack London
Öregasszony nehézkesen
elcsoszogott a terasz végében álló kutyaólhoz, lehajolt és beleöntötte a
kutyatálba, a lelkesen ugráló kutya vacsoráját. Megsimogatta a boldogan
lefetyelő eb széles hátát, és szép komótosan visszaballagott. Az ajtóban
megállt, kibámult az esti sötétségbe, szeles téli este volt, a távolban kutyák
ugattak, a fogyó holdat felhők takarták. Gondosan bezárta az ajtót, hangos
csörömpöléssel rakta le a mosogatóba az edényt. Bebaktatott a fürdőszobába,
leült a székre és nagy ügyel bajjal levetkőzött, gondosan összehajtogatta a
levetett ruhákat, megmosta a maradék fogát, a fürdő ajtajában megállt és azon
morfondírozott, hogy valamit még akart, aztán a fejéhez kapott, aha, a lupé
kéne még. .
Nyögdécselve befeküdt az
ágyába, a plafont bámulva elgondolkodott a halálról, minden este gondolt rá
lefekvéskor, mert álmában szeretett volna áthajózni a holtak birodalmába, mint
az apja, akinek megadatott ez a kiváltság, de tudta, hogy ez ritka ajándék,
talán csak az igazán jó emberek jutalma ez a sorstól. Nagyon vágyott igaznak
hinni a reményét, hogy amint meghal az ember, a lelke máris egy újszülött kicsi
testét veszi bérbe egy emberi életre. Ki tudja ezt, és tovább nézte a plafont
kétkedőn.. Kint egyre jobban erősödött a szél, már behallatszott a szobába is a
szélcsengők csilingelése. Nem is lenne rossz újraszületni, de nem ide, hanem egy
nyüzsgő, kellemes klímájú, tengerparti város, hatalmas hegyekkel övezve, pont
megfelelne az elképzeléseinek. Mondjuk valahol Dél-Amerikában, vagy
Ausztráliában, igen ezekre helyekre vágyott mindig, ha a következő életében teljesülhetne,
máris örömmel halna. Na,de erre még senki sem adott garanciát. Porból lettünk,
porrá leszünk! Hát ez olyan lehangoló, így nincs sok kedvem a halálhoz,
gondolta. Furcsa ez az egész, mert a testünk hétévente megújul, egyetlen sejtje
sem a régi, csak az énünk tudata marad örök, nem változik. A testünk a fiatal
rugalmasságát az idő haladásával teljesen elveszti, vén szipirtyókká leszünk,
de a lelkünk, az fiatal marad.
Azt mondják, hogy azokkal az
emberekkel találkozunk, akiket ismertünk, pontosabban, akikhez nagyon közel
álltunk. Eszébe jutott az első házassága, ködös emlékei voltak már csak róla,
azokat is megszépítette a távolság. Igen, jó lenne újra élni az életet vele, de
most már a teljeset, nem csak azt a kurtát.
Nehézkesen elfordult,
megigazította az olvasáshoz a kislámpát, feltolta az öreg szemüvegét az orrára,
és a lupé segítségével olvasgatott néhány oldalt, de hamar elálmosodott. A
nagyító halk koppanással a szőnyegre hullt, a könyv ráborult az arcára, alatta
csendes horkolással mély álomba merült. Kint orkánerejű szél cibálta a fákat, a
szélcsengők hangját elnyelte az üvöltése.
Egy erős áramlat lerántotta a
mélybe, fuldoklott, majd újra a habok fölé emelte egy hatalmas hullám, a part
felé igyekezett hasztalan, ott egy hatalmas vaskapu állt, és egy ismerősnek
tűnő rendkívül magas férfi állt egy botra támaszkodva, és várt. Rá várt,
érezte, és tovább küzdött a hullámokkal. Amikor egy irtózatosan nagy hullám a
mélybe taszította, úgy érezte szétrepedt a tüdeje, hirtelen csend lett, úgy
hitte, hogy kidobta a víz a partra, de minden ízében remegve látta fentről, a
víz mélyén ringó élettelen testét.
Ebben a percben
Dél-Ausztrália tengerparti városának, Adelaide
kórházának szülőszobájában egy csepp kislány hangos sírással adta
tudtára a világnak, hogy megérkezett. A család boldog volt, a gyermek szép és
egészséges, az élet csodálatos.
Hidegen csurgó esőben áll a
postás a ház előtt, hiába csenget, csak a kutya ugat dühödten. Bedobja az
értesítést, elindul a szomszéd házhoz, hogy megkérdezze mi történt a nénivel.
Sok-sok év elmúltával, két öreg
ember üldögél a padon, nézik az óceánba hulló napot, mindketten ugyanarra
gondolnak, a boldog, de gondokkal tarkított hosszú együtt töltött életükre, az
egyre távolodó ifjúságukra..
Amikor csak olvaslak, mindig olyan, mint ha egy filmet néznék. Egyszerűen megelevenednek soraid a szemeim előtt. :)
VálaszTörlésAzért kedves Orange, mert én mindig látom azt amiről írok, vizuális típus vagyok.
VálaszTörlés