Emlékeink...

Emlékeink az életünk ajándékai, egyetlen kapcsolatunk a múlttal. Peregnek az évek, egyre gyorsabban, és mi rakjuk szép sorba a polcokra, agyunk emlék raktárában, a jókat, a rosszakat, a sorsfordítókat, az emberpróbálókat, és a  szívet melengetőket. Őszbehajlón sokszor elmerengünk egy-egy mélyről felhozott emléken, és boldogan mosolygunk, mert az emlékezés nagy ajándéka, egy öreg felejtő agynak. Már csak a szépre emlékezem, mondjuk. Valóban a szép és jó emlékeket a könnyen elérhető helyre tettük, a rosszakat, mindig eldugjuk jó mélyre, hogy ne is találjuk meg azt soha. Furcsa mód, vagy talán nem is az, hogy a régi, gyermekkori, fiatalkori emlékeinket, könnyedén kapjuk elő, gondosan leporolva, megszépítve azokat. A boldog fiatalság emlékei, egy édeni világot mutatnak, pedig amikor benne éltünk mindebből, szinte semmit nem éreztünk. Na persze, ha megismertük volna az öregséget, paradox módon, fiatalon, rögvest értékeltük volna az ifjúságunkat.

Egy öregember ült a padon, nézte a vidám fiatalokat, felsóhajtott, - tudja kedves, én az emlékeimben mindig fiatal vagyok-  mondta. Az emlékeinket néha egy illat, egy szín, egy életjelenet, egy ház, egy utcasarok, olykor egy hang is előidézi. Ha egy forró álmos nyári délelőttön a távolban tyúk kotkodálást hallok, biztosan az öreg ház, melyben felnőttem,  jelenik meg az emlékeim képernyőjén. Ha téli éjszakán süvöltő szél hordja a havat, tüstént a téli temető jelenik meg, ahol a szeretteim nyugszanak. A kendőről, nagyanyám jut eszembe, anyám, gyermekeim kis kori  emlékeit szinte minden felidézi. A májusi hársfa illat, a kerítésekre omló futórózsák a boldog időket hozzák elő. Édes mézeskalács illata a régi karácsonyokat juttatja eszembe.

Eljön az idő, ha megérjük, hogy már csak az emlékeinkben élünk, a jelenből, már semmit nem teszünk az emlékezés polcaira, hisz már roskadoznak, teleraktuk az életünkkel.