Végül mindig egyedül maradunk

Ha testünk elfáradt, megpihent, hangunk csak belülről szól már, tekintetünk a messzeségbe réved, zaklatott lelkünk megnyugszik. Egyedül vagyunk. A hangok melyek köröttünk zsongnak, idegenek, nincs közük hozzánk, távoli világ neszei csupán.

Sikolyok közt csusszantunk erre a cifra nyomorúságra, mely ragyogó fénye élesen hasított szemünkbe és az idegen hangok fenyegető zajában egyedül sírtunk fel a hideg valóságban. Apró életünk bajaiban, félelmeiben hátrahúzódva bámultunk az újra, de lassan, megtörve, igába hajtott az élet mindnyájunkat. Minden döntés a miénk volt, és egyedül tettük meg a sorsdöntő lépéseket. Iskoláink tanításaiból egyedül határoztuk meg a számunkra befogadhatót, fontosat és hagytuk el azt, amit nem annak ítéltünk.

Hibáinkat egyedül követtük el, érte a büntetés csak miénk volt. Harcainkban a kardot egyedül vontuk ki, és ha győztünk egyedül örültünk, ha eltapostak egyedül sírtunk. Életünk szereplői néha fontosak, néha csak mellékszereplők, de végül mind elmaradnak, ki így, ki úgy, és csak illúzió marad, hogy társunk örökké mellettünk marad.

Egyedül sírunk, és a sötét széljárta éjszakában egyedül álmodjuk a holnapot, mely többnyire rögös úton halad, a küzdelemhez az erőt és kitartást magunknak szerezzük meg. A félelmeidet a harcban magad győzöd le. Ám mire végigharcolod a megharcolandót, a test elfárad, a szem homályosul, és az elméd már nem hoz gyors döntéseket, és egyedül maradsz az elvégzettel és a be nem fejezettel.

Ha a tehetetlenség a mélybe taszít , erőtlen kapaszkodsz felfelé, de a lábad már kicsúszik alólad, a szemed már vak, és a hangok melyek körülötted zsongnak idegenek, nincs közük hozzád, egy távolodó világ neszei csupán. Hunyorgó szemedből már kihunyt a fény, halk sóhajjal lebben ki belőled a lélek és végül mindannyian egyedül maradunk a megsemmisülésben.